Kövi oszt észt!

Apa Világító Pavilonja

Apa Világító Pavilonja

Múlik

2014. április 17. - koverandras

train_station-t2.jpg

 

Csuklómon elmosódott pecsétek mesélnek

Érzésekről, amikre azt hittem, nem érhetnek véget.

Elvágtató időkről szóló meg nem írt regények

Hőse vagyok, jutalmam egy félig örök élet.

 

Még mindenre ráérek, hát semmit nem csinálok,

Csak terveket szövögetek a világmegváltásról,

Bármi lehetek, ameddig semmihez se kezdek,

Semmit nem veszítenek, akik semmit se tesznek.

 

Egyszer arra ébredek, hogy fogalmam sincs ki lettem,

Nézegetem magamat, de más néz vissza helyettem

A tükörből, s én rászólok, hogy „állj már ki a képből!”,

De rájövök, hogy én vagyok az, és kiállni késő.

 

Akkor visszagondolok, hogy ki lehettem volna,

Ha idejében rájövök, hogy nem vár meg a holnap,

És mindig egy, csak egy lépéssel magam előtt járok,

Talán nem is gyászolnám a múló ifjúságot.

 

Komment: Ez a vers tulajdonképpen Kosztolányi Dezső "Üllői úti fák" költeményének átirata, amit a manapság népszerű Kávészünet zenekarral közös pécsi koncertre írtam. A Kávészünet klasszikus és kortárs magyar verseket zenésít meg profi módon, és iskolákban tartanak rendhagyó irodalomórákat. Ez a kezdeményezés, illetve maga a zenekar (a slamhez hasonlóan) korszerű eszközökkel hívja fel a fiatalok figyelmét a költészetre, és így közvetlenül, vagy közvetve járul hozzá az érzelmek gazdagodásához is. Az est során az egyes dalok előtt elhangzottak a dal alapjául szolgáló versek átiratai is, mint ez a fenti. Egyszerű, már-már dalszövegre hasonlító kis költemény ez. 

Megint csak nem magyaráznám túl, hiszen (rám jellemzően) elég világos amit mondani akarok az egésszel. "Ne pofázz, csináld amíg fiatal vagy, az időd és energiád véges, akármilyen határtalannak tűnik néha!" Kábé ennyi. Nem árnyaltam túl a dolgot.

Időnként visszatérő téma ez nálam, főleg egyetemista létformám kritikája, hiszen akkortájt tökéletesen elégedett voltam azzal, hogy van hallgatói jogviszonyom és teljesítem a vizsgáimat, aztán utólag jöttem rá, hogy mennyi időt elvesztegettem hülyeségekkel, kocsmázással, alvással, tévé-bambulással. Jó, nem voltam teljesen tétlen, sőt akkoriban valószínűleg azt is hazudtam magamnak, hogy én minden tőlem telhetőt megteszek és milyen elfoglalt vagyok, de még annyi mindenre lett volna időm, például zenélni, zenekarozni, írni. Ezeket jobbára az egyetem után kezdtem, amikor már sokkal kevésbbé értem rá. Annak az öt évnek a holtideje ment a levesbe, de még szerencse, hogy idejében észbe kaptam.

A bejegyzés trackback címe:

https://apavilagit.blog.hu/api/trackback/id/tr226045442

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KGeri 2014.04.17. 15:03:23

Kövi, annyira ugyanígy vagyok a pécsi évekkel én is, pont ugyanezt fogalmazom meg magamnak nap mint nap. De jó neked, mert megtaláltad ami neked való (úgy látom). én meg benne ragadtam a jogászkodásban, úgyhogy szerencsés vagy. Keresem a kiutat de nem lelem :)

koverandras 2014.04.17. 15:28:35

@KGeri: Én a szociális szférában akadtam el évekre, ami persze örömöt nyújtott eleinte egy kis ideig, aztán alaposan kiégtem benne, de még évekig ott toporogtam. Most viszont pont a jogászkodásban (ráadásul pont a közigazgatásban :) ) leltem meg a kiutat, pedig korábban nem tudtam elképzelni magamat ebben a helyzetben. Szerintem az a lényeg, hogy a család-munka-önmegvalósítás egyensúlyban legyenek, akkor lesz az ember elégedett. Tehát, hogy ezek a szerepek lehetőség szerint kiegészüljenek olyan identitáselemekkel, amelyek tevőleges bizonyítékai a létünknek. A minket kifejező cselekvésről beszélek. Lehet az a jogászkodás is, de csak addig, amíg örömet okoz. Kár, hogy nem áll úgy a foglalkoztatás, hogy ez legyen a fő szempont a munkában. Nyilván sok esetben a biztonság a munka egyik fő motivációja , hogy egyáltalán van. Ekkor van igazán nagy szükség az önmegvalósításnak egyéb formáira. Én ezért kezdtem írni.

KGeri 2014.04.17. 15:46:18

Igen, de az az ember a legszerencsésebb aki a munkájában tudja igazán megvalósítani önmagát, mert ebben az esetben a munkát nem szükséges rosszként éli meg... Neked az írás hogy jött, A zenélésből, meg a dalszövegírásból fejlődött tovább gondolom.

koverandras 2014.04.17. 15:56:35

@KGeri: Ja, teljesen egyetértek, az a legideálisabb, ha a munka önmagában elégedettséggel tölt el, illetve ha azért fizetnek, amit szeretsz csinálni. Persze ennek is lehetnek hátrányai, ha egyszer csak kötöttségként éled meg a kedvtelést, és már nem csinálod olyan szívesen.

Először novellákat kezdtem írni, a fióknak, azok közül alig jelent meg valami (nem vagyok jó az önmenedzsmentben). Aztán közben jöttek a dalok és dalszövegek, és a kettő metszetéből bújt elő a slam. De próbálkoztam publicisztikákkal, esszékkel is, és van egy félkész regényem, amit már évek óta ígérgetek, és halogatok egyúttal. Sajnos elaprózom az időt és a figyelmet, többre mennék, ha egyszerre egyre figyelnék.
süti beállítások módosítása