Adjon az Isten elég időt, hogy a mesémet megéljem,

Először a valóságban, aztán mindig újból, amikor regélem.

Adjon az Isten elég szót, hogy elmondhassam végig,

Mennyit ér az élet, és az embert miben mérik.

Adjon az Isten tehetséget! Kedvet, kitartást, nevet kérek!

Kezembe tollat, mikrofont, múzsától csókot, nem pofont!

Adjon az Isten térerőt, egységet, lebeszélhetőt,

Akkor is, ha mondandóm nincsen. Adjon eleget és lehetőleg ingyen!

Adjon az Isten happy endet, ha a hitem zászlót neki lenget!

Adjon pozitív számlaegyenleget, negatív tesztet, ha az betegséget keres!

Adjon az Isten egy istennőt, okosat, szépet, megértőt,

Aki örökre velem akar maradni. Remélem ilyet is tud adni.

Adjon az Isten csupa ötöst, a lottón, a vizsgán, vagy a fejem fölött,

Dobjon egy pacsit az égbolt! Zengje, hogy „Haver, szép volt!”  

És ha elbuknám azt, amit adott, hát adjon újabb esélyeket!

Adjon az Isten elég hitet, ha a kudarcot az ember nem érti meg,

És a reményt felélné a félelem. Időnként aggódom! Miért, Te nem?

Mert nem várhatunk mindent egyedül tőle, és ha hibázunk, az égre mutogatni hiába,

Az Isten sem bűnbak, sem robotpilóta, ő csak terel egy jónak hitt irányba!    

Szükségben hívjuk Isten, holott az Isten maga a szükség,

Hogy megvédjen, megtartson, és megtisztítson a bűneinktől tüstént!

És ha a kérésem tőlem megtagadná, mert túl soknak ítéli,

Nem kell, hogy mindent ő adjon, csak hagyjon az Isten élni!

Komment: Ez az átirat a Költészet Napjára készült, azt ugyanis ünnepli a Sopianae Slam is. Az esemény specialitására tekintettel azt a feladatot kapták a slammerek, hogy egy magyar költő szabadon választott versének készítsék el modernizált átiratát, a gondolati tartalom tiszteletben tartása mellett. Egyértelmű volt, hogy Nagy László verset fogok választani. Ennek okát talán itt még nem is fejtettem ki. Nem én vagyok az első a rokonságban, aki verseket ír, és még csak nem is a második, bár vitathatatlanul én vagyok a családban az első slammer.

Apai nagyanyám, Nagy Mária, aki Felsőiszkázról származik, szüleinek harmadik gyermeke. Bátyja, László és öccse, István mindketten költők lettek, bár Pista nevet változtatott és Ágh István néven vált ismertté. Apám is Iszkázon töltötte gyermekéveit (igaz apai nagyszüleinél), ez a falu jelentette számára a gondtalanság és szabadság ideáját, ezért igyekezett felnőttként is minél többször visszatérni ide. Egész kisgyerek koromtól én is rendszeresen jártam Iszkázra és sokszor látogattam meg a Nagy László emlékházat, ahol még az elzárt helyekre is beléphettem, és minden használati tárgyat a kezembe vehettem. Nem mondanám, hogy gyerekként különösebben átéreztem annak a súlyát, hogy a rokonságom ilyen költőkkel büszkélkedhet. Természetesnek vettem, mint ahogy azt is, hogy az általános iskolai osztálytársaim az én dédanyám képét firkálják össze a nyolcadikos irodalomkönyvben az "Anyakép" című vers mellett. Laci bácsival soha nem találkoztam, mert közel három évvel a születésem előtt meghalt, de jelenléte a családban állandó és egyértelmű volt, hiszen képeiből és könyveiből mindig jól álltunk. Nem gondoltam korábban, hogy az ő öröksége engem bármire is kötelezne, azt sem gondolom, hogy azért írnék verseket, mert Nagy László a rokonom, viszont rokoni kapcsolatoktól függetlenül, hatását és példaértékét fontosnak tartom az életemben.

Leghíresebb versét, az "Adjon az Isten"-t, néhány éve megzenésítettem, és feltettük a SKRU lemezre, hát ide is csatoltam. Kézenfekvő volt tehát, hogy a Költészet Napjára is ezt a verset választom (hacsak nem a "Ki viszi át a szerelemet", amit Fata Dani, már előbb átvitt). Nagy Lászlóhoz fűződő viszonyom kifejtésére elég hely van itt, arra viszont, hogy az Istenhez fűződő viszonyomat prózában is elmagyarázzam, egy blogbejegyzés kevés. Összegezve azt tudnám mondani, hogy elfogadom az ember feletti erő létezését, azt is, hogy ennek egy eredője van, bár hatásait sokféleképpen fejti ki, azt viszont nem hiszem, hogy az őbenne való hitnek egyet kell jelentenie a sors alakítására vonatkozó felelősség teljes elhárításával.