Ez egy élménybeszámoló, ezért minden tárgyilagosságot nélkülöz. A saját érzéseimet és gondolataimat írom le, amelyek a harmadik országos slam poetry bajnokság döntőjével kapcsolatban fogalmazódtak meg bennem. Többről szól, mint maga az esemény, és kevesebbről, mint egy szokványos tudósítás. Senki ne várja tőlem, hogy felsoroljam kik, milyen sorrendben, milyen minőségű, megközelítésű, tematikájú, stílusú és hatású szövegekkel jöttek. Arról majd mások fognak írni, olyanok akik nálam elfogulatlanabbak. Remélem.

Ez volt a harmadik országos bajnokság, amin jelen lehettem, az első, amin nem indultam, és mondanom sem kell, hogy ezen éreztem magam a legjobban. Az előző kettőt rendre végigszorongtam, mert az elsőre nem készültem fel rendesen, a másodikon pedig többet vártam magamtól, mint ahogy teljesítettem. Mindkét korábbi bajnokság hónapokra a sarokba vágott, elvette a kedvem az írástól, kellett idő, mire a kudarcokat sikerült feldolgoznom és továbblépnem. Ezek a tapasztalatok, hosszabb távon az előnyömre váltak. Azt gondolom.

Nehéz egy ilyen eseményre felkészülni. Az új szöveg alapfeltétel, a verseny presztízse és a nézők nagy száma miatt illik nagyot húzni, a nyomás sokkal erősebb, mint egy átlagos slam versenyen, és ez a teljesítményemre mindig rányomta a bélyegét. Indi mondta, és igaza van ebben, a lényeg sokkal inkább az, hogy élvezzük azt a három percet, ami jut, de ehhez sokkal lazábbnak kellene lennem, mint amilyen valójában vagyok. És persze akkor tudnék könnyed lenni a színpadon ilyenkor, ha a versem is könnyen írtam volna meg, de ez mindig olyankor sikerül csak, amikor szimplán magamnak írok, mindenféle tét nélkül. Mint kezdetekben. Az országos bajnokságokon az én momentumaim elmaradtak. Idén ezért sem éreztem szükségét, hogy elinduljak, mert valószínűleg képtelen lettem volna a kényszertől elvonatkoztatni.

Az idei OB mezőnye sokban különbözött a korábbi kettőétől. Az első bajnokság valójában egy meghívásos verseny volt, sok olyan indulóval, akik korábbi munkájuknak, eredményeiknek, kapcsolataiknak köszönhették a részvételt. Tavaly aztán a nevezés rendszere megváltozott, mindenki csak egy előválogatón juthatott be, ezt a megoldást is kritizálják, mert a háromnapos selejtezők pillanatképei repítik a döntőbe a versenyzőt, és nem a filmként is felfogható előtörténet vezet oda. Szerintem a jelenleg működő selejtező a jó irány, hiszen pont ez szolgálja a mezőny nyitottságát, a tisztességes versenyt, és jól összecseng a slam egyik lényegével, ami az „itt és most”-ban rejlik. Ettől tud izgalmas lenni egy ilyen verseny, és ez biztosítja a folyamatos megújulást.

Utóbbi szempontból is fontos, hogy idén megdőlt Süveg Márk – aki direkt kérte, hogy ne Saiidként mutassák be – győzelmi sorozata, már amennyiben két egymást követő bajnoki cím már sorozat, tekintsük annak, hiszen itt több más győzelemről is beszélhetünk. Márk mindkét korábbi versenyen megérdemelten nyert, akárhonnan nézzük, mert olyan szövegekkel/előadásokkal jött, amelyek nagyon erősek voltak, és persze az eddigi teljesítménye és az egész hazai slam poetry érdekében tett minden erőfeszítése indokolta ezt. Ez utóbbi alapján persze másokat is megillethetne a bajnoki cím, illetve őt is idén újra, de nem így alakult.

Csak a verseny után gondoltam bele igazán, hogy a bajnoki cím nem csak áldás, hanem átok is, ami Márkot két évig sújtotta. Egy olyan emberről beszélünk, aki elég sikeres, és a sikereit több helyről szerzi, amelyekhez különböző szerepek/bélyegek társulnak. Ő egyrészt Saiid, akkezdet phia, előbb kezdett rapper lenni, mint slammer, így ismerik a legtöbben, sőt a slamet sokan éppen miatta ismerik, így hidat képez a rap és a slam poetry között. Emiatt sokan nem is tudják egyértelműen elválasztani a kettőt egymástól. Másrészt ő Süveg Márk, kétszeres magyar slambajnok, akit gondolom sokkal kevésbé érdekel mások véleménye, mint a saját magával szemben támasztott elvárásai. Ez egy másik pálya, biztosan nem elég neki az, hogy a rapperek istenítik, hogy a klasszikusnak számító szövegeit kívülről fújják ezrek, tapsot kapott már bőven életében így is, és pont arról beszélek, hogy nem az számít jobban, hogy kicsoda áll a színpadon, hanem hogy ott mit csinál éppen. Ott Márk sem sumákolhat – nem is szokott – csak azért, mert már mindent elért. Ha Márk a slamben sikeres, az nem azért van, mert a hip-hop-ban népszerű, hanem azért mert tehetséges és kitartó. Más kérdés, hogy a hip-hop-ban is pont ugyan emiatt népszerű. Csak a kettő nem csereszavatos, a tehetségből és kitartásból mindkettőre kell, hogy jusson, ha lehet azonos mértékben. Jut is.

Az első évben nálam Pion volt a bajnok, de örültem Márk győzelmének, a másodikban egyértelműen Márk volt a győztes az én privát értékelésem alapján is. Most harmadjára már ellendrukker lettem, amit teljesen csak később fogtam fel. Tudat alatti ellenkezést váltott ki belőlem. Az első szövege meglepett és a maga nemében megint zseniális volt, de nem tudtam, vagy talán nem akartam a hatása alá kerülni. Figyeltem, de nem eléggé, csak annyira, amennyire a kellő tisztelet megkívánja, lehet hogy még annyira sem. Ezért egy kicsit – sajnos – bele is tapsoltam a verset követő hatásszünetbe, a csajom rám is szólt, hogy hagyjam abba, és csak később gondoltam át, hogy Márk valószínűleg teljes csendet akart teremteni. Megfogalmazta a helyzete lényegét, terhét, üzent az ellendrukkereknek, tehát nekem is, erre csak másnap jöttem rá. Ebben a teljesebb tudatban, szívesen újrahallgatnám a szövegét. Majd a videón.

Szerintem Márk második helyezése megkönnyebbülés is lehet a számára, főleg hogy olyannak adta át a címet, aki ezt abszolút megérdemelte. Horváth Kristóf minden szempontból alkalmas bajnok. Harcos hozzáállása van, értékeket képvisel, kitartóan tesz is értük, fantasztikus előadó, rutinos, kreatív és nagyon szeretetreméltó. Ő maga a slam! Én kvázi fegyverhordozóként szegődtem mellé a bajnokságra. Vasárnap a verseny előtt átmentem hozzá, és a konyhában, házi papucsban és köntösben előadta nekem mindkét versét, kikérte a véleményemet, elmondtam, biztattam és bíztam is a sikerében, de ugye biztosra nem lehet menni egy ilyen versenyen, mert sok az estleges tényező (sorrend, közönség hangulata, energiaszint, spontaneitás aktuális foka, koncentráció stb.). Együtt mentünk a Trafóba, ahol én őrjöngve szurkoltam nekik végig. Persze a szövegei is erősre sikerültek, de volt bennük kockázat bőven, és a tökéletes előadás is kellett a győzelemhez. Két éve nem volt elég motivált és összeszedett, tavaly már nagyon jó volt, de Márk ellen kevés, idénre ért be minden eddigi munkája. Színészként már évek óta koptatja a színpadot, és régebb óta ír, de slammerként ő is csak 2011-ben fogalmazta magát újra. Mindkét szövege tulajdonképpen összegezte mindazt, amit ő képvisel, és amiről a slam is szólni szokott. A pillanatok lényege, az idő terhe, az ember külső és belső határai, azok elfogadása és meghaladása, állandó értelmezése, jelenvaló lét. A társadalmi indulatok, ellentétek, embercsoportok közötti ideológiai kordonok, erkölcsi fedezékek. A második versében vállalta a közönség bevonását, ami alapesetben mára elcsépeltté és öncélúvá vált, ezért kerülendőnek számít, és csak azok képesek rá büntetlenül, akik tényleg meg tudják nyerni a közönséget maguknak. Ehhez kellett Kristóf első verse is, meg ugye a zsűri, aki a döntő körbe viszi, és újra helyzetbe hozza.

A slam, és bármilyen nyilvánosan gyakorolt alkotótevékenység – vagy akár a sport – egy kacskaringós pálya, eltérő kilengésekkel, de hasonló buktatókkal. Momentumai sokaknak lehetnek, de a sikernek megélt sorozatok bármikor megszakadhatnak, sőt még ennél is szomorúbb, amikor valaki az eredményeit nem értékeli eléggé, és ezért nem minősíti sikernek azt, amiért más a szerveit odaadná. Ez olyan, mint a függőség, egy idő után kevés az, ami korábban szinte extázisba hozott, még több kell belőle, nehéz elviselni a hiányát. A mélypontok csak úgy kerülhetőek el, ha valaki eleve bele sem kezd egy tevékenységbe, akkor meg ott a tétlenség unalma, a nihil. Biztos vagyok benne, hogy minden társamnak vannak nehéz időszakai, amikor nem megy annyira, amikor nincs ötlet, nincs motiváció, nem jön az eredmény, nincs meg az elegendő pozitív visszajelzés, ilyenkor az ember könnyen elbizonytalanodik, hogy van-e helye azon a pályán. De itt sokan elférnek egymás mellett, ez megint bebizonyosodott, sőt ez adja a slam lényegét, a változatosság.

A harmadik bajnoki döntőn sok tehetséges fiatal tűnt fel, akik reális győzelmi esélyekkel nem számolhattak bár, de annyira pozitív fogadtatásban részesültek, hogy ez a verseny kétségtelenül róluk is szólt. Egy slammer életképességét az dönti el hosszú távon, hogy mennyire képes a megtalálni a saját hangját, a saját helyét a gödrökkel teli, kacskaringós pályán, hogy veszi az akadályokat, mennyire tud felállni a kudarcokból, milyen mértékben képes a megújulásra. Ahogy ez a három országos bajnokság mezőnyén is meglátszik, ebben a műfajban elég gyorsan cserélődnek a szereplők, több olyan emberről tudok, akik szinte teljesen eltűntek a színpadról, illetve olyanokról, akik időnként a háttérbe szoktak húzódni, és mellettük folyamatosan érkeznek az újak, akik hosszabb-rövidebb ideig elidőznek a slamben, és vagy továbbállnak, vagy képesek stabilizálni a helyzetüket. Ehhez önmagában nem elég a jó szöveg és a gyarapodó színpadi rutin, itt bizony a slammereket jelentő társaság elfogadó hozzáállására is szükség van, mert hiába tud valaki nyitott eseményeken fellépni, igazán akkor képes az érvényesülésre, és az életképesség bebizonyítására, ha erre lehetőséget ad neki a „belső kör”, ha tehát elég nyilvánosságot és meghívást kap. Ekkor kezdhet neki a tehetsége tényleges kamatoztatásának. (Nem pénzben értem). Ez is nehéz, mert itt az iram erősebb, a több fellépés fárasztóbb, és meg is lehet unni ezeket. A slamben könnyű kiégni, nekem is sikerült már párszor.

Még azzal adós vagyok magamnak, hogy megemlítsem az új kedvencemet, Laboda Robit. Két éve Pécs volt a legerősebb „nem-budapesti” központ, tavaly azt mondtam ezen az analógián, hogy Erdély az új Pécs. Idén a Felvidék volt az új Erdély. Laboda Robi is felvidéki, akit nem csak azért akarok megemlíteni, mert nekem nagyon tetszett a műsora, hanem azért mert jól példázza azt, amit fent is mondtam a slammerek életképességéről, a saját hangról, az egyéniségről. A slamben elég erősen körvonalazódnak a trendek, ahogy egyre többen kapcsolódnak be, az egyes személyek kontúrjai fokozatosan mosódnak el, és a slammerek betagozódnak egy-egy érvényesülést segítő instant megoldás sorába. Slágertémák, sokszor lerágott rímek, bevett interaktív gyakorlatok, gyakori hasonlatok, ismert karakterek idézése és utánzása útján sok kiszámítható szöveg terem. Ez a jelenség nem csak a slamet jellemzi, hanem minden művészetet, ami népszerű lesz. Laboda Robi azért volt fantasztikus, mert személyes helyzetét – azaz a határon túliságát – megrázó érzékletességgel, tökéletes hitelességgel, és mélyről jövő érzelmekkel tárta fel. Ő olyan egyéniség, aki a politikai témához úgy nyúl hozzá, hogy azzal kiemelkedik a masszából. Az identitás kérdése engem is állandóan foglalkoztat, csak az én dolgom könnyebb, én nem is nemzeti oldalról közelítem meg ezt a témát. Robi palóc tájszólása is a szövege hitelét emelte, és az egész csávó olyan jelenség, aki szinte azonnal megnyeri az ember rokonszenvét. Tökéletesen alkalmas slammernek, remélem sok van még a tarsolyban, és mielőbb ellátogat Pécsre. Rajta leszek az ügyön.

Az egészet úgy tudom összegezni, hogy a slam kicsit olyan, mint az evolúció: az erős és életképes példányok képesek fennmaradni hosszú távon. Aki bajnok akar lenni, annak nagyon sokat kell dolgoznia ezért, rengeteg akaraterőre van szüksége, hogy mindig ki tudjon mászni a szükségszerű gödrökből, képes legyen a megújulásra. Élénk külső és belső figyelem szükséges, reflexió, folyamatos törekvés az egyéniség kibontakoztatására, a fejlődésre. És a legnehezebb az egészben, hogy mindez igazán csak akkor fog sikerülni, ha természetes forrásból fakad. Mindenkinek eredményes egyedfejlődést kívánok!

Képek: Pereszlényi Erika - slampoetry.hu, gomorilap.sk