Egyetem alatt Erasmus ösztöndíjjal fél évig tanultam Hollandiában, egy Tilburg nevű, Pécs-méretű, Dombóvár-pezsgésű városkában. Az ilyen helyzetekben a történet az emberen belül játszódik, nem a külvilágban, a városban amúgy is üzemelt 19 coffee shop. Ekkor lett a kedvenc tárgyam a filozófia. Most, 12 évvel később, ha visszaolvasom az akkori beadandóimat, mindig meglepődök, hogyan lehettem képes ilyen elvont gondolkodásra.

Valamikor a szemeszter közepén meglátogattak a haverok. Hogy mi történt ez alatt, azt mindenkinek a fantáziájára bízom, én ugyanis alig emlékszem valamire azokból a napokból. A barátaimnak persze örök emlék.

Zozó tesiszakos volt, sokat mozogtunk együtt az éjszakában. Amikor hazatérésem után néhány hónappal bemutatott a csoporttársainak egy zajos szórakozóhelyen, és elmondta hogy „nála voltam Hollandiában”, ők valamiért rögtön hollandnak hittek, és minden erejüket összeszedték, hogy angolul társalogjanak velem. Vettem a lapot, játszottam a külföldit, és elmagyaráztattam magamnak a Beatrice „Boldog szép napok” című dalát, amit hosszas tanakodás után sikerült tömören megoldani: „dö bjutiful déjz”. Nagyon tetszett, hogy mellettem hirtelen megérezték, ők most reprezentálnak és bevezetnek a pécsi éjszakai életbe, miként mulat a magyar diák. Akkoriban még nem voltam ismerős más egyetemi karokon, meg tudtam őrizni az inkognitómat. Innen jött az ötlet.

Zozónak már tavasztól rágtam a fülét, hogy vigyen el a BTK-TTK gólyatáborba, Tatára. Azt ígérte, megoldja. Beadta a szervezőknek, hogy itt van a barátja Hollandiából, és nagyon szeretné megnézni, milyen egy magyar gólyatábor. A szervezők örültek, nekem pedig újra el kellett játszanom a hollandot.

Itt már pontosabban kidolgoztam a mutatványt, ami 5 teljes napig tartott. Az lett a háttér-sztori, hogy én magyar nemzetiségű vagyok, de általánosban kiköltöztünk Amszterdamba, már ott érettségiztem, én is tesire járok az egyetemen, gyorskorcsolyázó vagyok. Egyrészt tényleg koriztam valamikor, a betonon elég hihetően be is tudtam mutatni, előre hajolva, hátra tett kézzel. Ha azt hazudom, hogy focista vagyok, az első labda leleplezett volna.

Leszálltunk a vonatról a tatai vasútállomáson, a szervezők már vártak, Zozó odasúgta, hogy „műsor indul”. Ha bármikor valakinek egy kamaszkorában Hollandiába emigrált egyetemistát kellene eljátszania, a figura a következő. Lassan, vontatottan beszéled a magyart, mintha nem lennél biztos benne, hogy helyesen fogalmazol. Kevesebbszer viszed le a hangsúlyt, kérdések végén hozzáteszed, hogy „eh?”. Szleng és csúnya szavak kizárva. Nekem még akkora sikerem egy „bazmeg”-gel soha sem volt, mint ott, párperces káromkodás-tréning után. Kell tudni néhány holland szót, lehetőleg olyat, amiben van valahol „G” betű, például „Van Gogh”, akkor krákogni is lehet, az úgy meggyőző. Mesélj sokat a gandzsáról, ez úgyis érdekli őket, és tudni kell szép spanglit tekerni. Nem baj, hogy holland fiatalokat coffee shop-nak a környékén sem látni, mert csak a bevándorlók, turisták és a cserediákok szívnak, ezt itthon nem tudják, azt képzelik Hollandia egy tömör füstfelhőben úszó sajtsziget, ahol narancssárga biciklis kurvák, fapapucsban szedik a tulipánt a szélmalmok oldalában.

Abban az évben túljelentkezés volt a gólyatáborba, a seniorok létszámát csökkenteni kellett, ez el is hangzott a nulladik napi eligazításon, de mivel én „ilyen messziről jöttem”, természetesen maradhattam, mint csoportvezető. A hazugságom lett tehát a belépőjegyem. Amikor megjöttek a gólyák és megvolt este a bemutatkozó show, mindenki simán elhitte, hogy holland vagyok, mert felugrottam a színpadra és előadtam magam, bár a saját szereplésemről is csak utólag értesültem.

Egy kamuidentitással könnyű elvegyülni olyan közegben, ahol az emberek 95%-a nincs is magánál. A hiszékenység elég általános jelenség, egy gólyatáborban pedig jobbára felületes, és alkalmi kapcsolatok szövődnek, ami jó alap lehet a továbbiakhoz, viszont arra kevés, hogy ott a helyszínen alaposan megismerjünk valakit. Elég annyit tudni a másikról, amennyiről megjegyezzük, és képesek vagyunk elkülöníteni a többiektől. Harmadéves jogászhallgatóként is rendszeridegen lennék egy bölcsész-ttk-s közegben, de már csak az egyetemi előítéletek miatt is népszerűtlenebb és sokkal átlagosabb. Nem beszélve arról, hogy hazazavarnak még a gólyák érkezése előtt.

Akadtak igazság-pillanatok, amikor túl fáradt voltam, hogy megjátsszam magam, vagy éppen megkedveltem valakit, ilyenkor hirtelen hangnemet és stílust váltva kiestem a szerepemből és felfedtem a személyazonosságomat, ezzel rendre megdöbbenést váltottam ki. Lehet, hogy kitüntetve érezte magát az, aki megtudta rólam a valóságot, de a bizalmát valószínűleg örökre eljátszottam.

Több olyan eset is előfordult, akár évekkel később, amikor valaki nagyon kedvesen leszólított az utcán, kérdésekkel bombázott, „hogy-hogy itthon vagyok, ennyire megtetszett Magyarország, meddig maradok”, ilyenkor én jöttem zavarban, és inkább kimenekültem a helyzetből.

Nem szerettem volna másvalaki lenni soha, nem gondoltam azt sem, hogy szürke, vagy unalmas lennék így, ahogy vagyok. A hollandokkal az Erasmus alatt alig volt kapcsolatom, nem mondhatnám, hogy megszerettem őket, idegesítettek is, nem vágytam közéjük tartozni. Azt sem különösebben élveztem, hogy becsapom az embereket. Én nem akartam semmi mást, csak a gólyatáborba eljutni.  

Komment: A fenti hazugság teljesen igaz.