Látjátok feleim szümtükhel mik vogymuk?

Isa, pur és homofób.

Ebben a gender-ingerlékeny nyálzáporban

A szivárvány is monokróm.

Mert a szivárvány, az az új O1G:

A provokáló szeretet.

El ne fogadd, hogy létezhet,

Mert még megfertőzi a gyereked!

"Elég a szodomita reklámból!

Ne legyen az óvodás nemváltó!

Szigorúan, mint Szent László:

Irtsd ki a pedofilt,

Irtsd ki a pedofilt,

Irtsd ki a pedofilt..."

...de ne az egyházból!

Mert ez itt a „Regnum Marianum”, van száznál is több kegyhely!

Keresztény felerészben, de még pont határozatképes ezzel.

Úgyhogy akad itt erkölcs és kultúra, csak a szeretet kifogyott éppen,

És bár lehet még utánrendelni, de az már nem érkezik meg a héten.

Viszont van helyette pornó, meg parizer, meg pálinka!

Ez mind "hungarodiziákum", hogy ritkábban essünk pánikba,

Mert pótcselekvésre pont jó, és közben úgy érezzük mindegy,

Az hogy csökken a vágy, meg a hév, de nő a testtömegindex.

Íme, egy társadalom, aki meg van áldva a bőséggel.

Kifogás-nagyhatalom, ahol soha nem fogy ki a mentség sem,

Mert hiába nincs már friss magyarázat ez a nép annyira dörzsölt,

Hogy mindig akad a jégszekrényben fagyasztott panaszpörkölt.

Mirelit traumák, konzerv tüskék, örökös szavatossággal,

Meg az instantrosszakaróink állnak sorban a spájzban.

Tasakos törökök, Knorr Habsburgok, Trianon Dr. Oetker,

Globus Komcsik, Tesco Migrik, Libsik, Gyuribá, Brüsszel!

Ez egy modern hibrid hadviselés, minket nem rakétával bombáznak,

Hanem milliárdokkal, jelentésekkel, meg jogállami blablákkal.

Egy vagon szabadságot elvárnak, és még ők űznek belőlünk csúfot!

Itt csak a Chewbacca-védelem segíthet: a fake-ek és ellennyúzok.

Ehhez jó kiképzést nyújtott az a trash reality: a Trump show.

Meg a post-truth trollfarm, a Pizzagatefutár és a Qanon mintás sajtó,

Akinek a böszmeség még szabadságharc, a tapintat meg már elnyomás,

A klímaváltozás hiszti csak, a bozóttűz pedig népszokás.

Ég a dzsindzsa ég, Mama a helyén marad!

Ő a princípium beteljesítő, életet adóalap,

A népességfogyás elé vág, méhe óv minket a bajtól,

Ez a teleszült egyterű Dacia itt, ez a "nemzetmentőautó".

Ez a nemdohányzó női tulajtól, garázsban tartott gépsárkány.

Ez a messziről gyanús, tudathasadásos, visszataszító szép látvány.

Kétütemű és harapja az utat, csak közben gyakran félrenyel,

Semmilyen áron nem eladó! Szia Uram, mit szólsz, érdekel?

Ilyen ez a magyar komfortzóna: ha van nyugtató, akkor tűrhető.

A normalitás olyan szokatlan, mint szipós körökben a tűznyelő.

Itt szezonális az összeomlás, és váltottunk rá bérletet,

De az élet most sem állt meg, csak büntetőfékezett!

Néha egy ciki imázsfilmben képzelem el magunkat,

Mint akik elbuknak és nem felednek, de közben nem is tanulnak.

Mert mi mindig talpra állunk, ahogy a dacos, hepciás részegek,

Népek hazája, Nagyvilág, mondj el értünk egy bazdmeget!

KOMMENT:

Ez a szöveg a "Kifacsart" trilógia negyedik része, rokona a Turán Turánnak, és egyenes folytatása a Táneurópai Pikniknek. Csak nem bírok leállni ezekkel. Ezeket látom, ezek zavarnak: az álkeresztény szellemű, öncélú néphergelés szexuális kisebbségek ellen, az állandó ellenségkeresés és a külpolitikai áldozatpózok, a post-truth köztudathasítás, a társadalmi szerepmerevítések, a menettérti traumavasutak és ördögi körhinták. Virágnyelven. A vers talán érthetőbb.  

*A cím eredetileg a "Szia Uram, buzi-e vagy?" volt, ami persze összefoglalja a szöveg mondanivalóját, de ennél sokkal alkalmasabbnak találtam a Magyarságkutató Intézet által fel/megtalált méglegrégebbi nyelvemlékünket, ami 400 évvel előzi a Halotti Beszédet. Ha nem hiszed, dobd ide az agyad!

Medvés festmény: Zachary Berenbaum, Rainbow Dash: Wallpaperaccess

People to the Power! It needs more credit to graduate,

Feeling strong to bare the load, but the training was only body weight.

Gonna get heavy? Arm your bears! It’s guaranteed by the Gunstitution.

Send out the National Guard to stop immigration, time and evolution!

Feeling short-handed, like a T-rex that wants to drink a cherry coke?

Build huge walls, or at least shout it out loud like Trump at Jericho.

There are only two types of news: the good news and the fake news.

Gap the mind! Press the free! Force the use of the Confused!

Anti-vaccination celebrities listening to a contagious Sting tune 

At a Chemtrail-activist pilot school dance: Walking on the moon!

It's the Flat Earth Society World Summit, covered by the Boston Globe,

Climate change is a hot topic on twitter if the weather is getting freezing cold.

Political correctness gone mad and got locked into your safe place,

Endangered speeches stand trial, where ears are the victims of a rape case.

It’s a don’t ask, don’t tell policy: “wink-wink, say no more, say no more”,

Always look on the bright side of a drone strike in a pay-per war!   

Your rights are old enough to drive, while you just have to lay low,

It’s your everyday “don’t give a fuck”, your regular “say no to say no”!

Still desperate for a new amendment: the right to free shipping,

The virtual "mall walk to freedom”, hundreds of miles finger tripping.

Fear of missing out? Watch history on a rerun!

Don’t worry, mankind won’t grow out of tantrums.

Some say the end is near, but I can’t find it’s wifi signal.

Oh, wait! There’s something... but it’s still kind of feeble.

I tried once being casual, but I didn’t inhale,

So I went back being outraged on a very small scale,

And every time I hear the news I make a note:

I’m so fucking angry, I could vote!

Komment: Washingtonban jártam, az USA - egyébként tökre élhető - fővárosában, ahol eljutottam egy Slam Poetry estre a Busboys and Poets nevű szuper kis helyen. Amikor kiderült, hogy el tudok menni az estre, elővettem az egyik angol nyelvű versemet, ami tulajdonképpen a Kifacsart fordítása, de amikor elolvastam, nem voltam valami elégedett vele, és azt gondoltam, ezt egy amerikai közönség nem is igazán értené. Úgy döntöttem tehát, hogy átírom. Az eredményben közrejátszott, hogy sikerült eljutnom a Newseum nevű szuper sajtó-történeti múzeumba, ami elég jól megihletett, és fogtam a Kifacsart alapötletét, aztán beleágyaztam az amerikai társadalmi és kulturális kontextusba. Értették is. 

Ha azt mondom tököskolbász, milyen képzetet társítasz hozzá, hm? ... Ugye? Pedig ez valójában egy ételrecept, meg egy történet a kertemből.

Segítek elképzelni: van a kertem... olyan háromszázvalahány négyzetméter. Bal szélen egy sor szőlő, jobb szélen egy sor málna, középen a betonút, hátul a téglafal. Volt egy gödör a régi körtefa helyén, oda borítottam be tavaly márciusban egy talicska trágyát, amit a Dédipapa lapátolt össze a tyúkólból. Kemény csávó az öreg, kilencvenkét évesen bringázik, a kormány egyik oldalán az éthordó, a másikon egy rotációs kapálógép, így állít be hozzánk időnként. Aznap meg kellett volna "ganyéznom" a veteményeskertet, de eleredt az eső, úgyhogy beborítottam a gödörbe az uszkve harminc kiló tyúkszart, és gyorsan elfedtem földdel, nehogy elárassza a bűz a szomszédságot is. Gondoltam majd jó időben kiásom és elterítem.

Erre már nem volt lehetőség, mert a Dédipapa, mint a villám, tökmagot vetett el rajta. Hamar kibújt az első palánta a trágyatárna felett, indákat eresztett és elkezdett területet foglalni. Amikor már beterítette a kert kétharmadát, megjelent rajta az első szép nagy sütőtök, el is neveztük Viktornak. Nemsokára tökök ütötték fel a fejüket mindenütt, a sok gané hátán megeredt a centrális erőtér. A betonúttól balra volt a Fidesz, jobbra a KDNP. 

Mindegyik tök személyiséget kapott a jellemzői után. A második legnagyobb lett a Lázár Jani, a legsárosabb a Pintér Sándor, a cifraszárú piperkőc a Szíjjártó, az egyik rátekeredett a villanyórára és birkózni kezdett vele, az lett a Németh Szilárd, és volt egy a KDNP-ben, ami a betonra termett és jól kiráncosodott: Harrach Péter.

Ezeket ősszel mind leszedtük és megettük, vagy elajándékoztuk. Egyet hagytunk csak kint, a Rétvári Bencét, mert egyrészt az cserkész, úgyhogy bírja a szar időt is a szabad ég alatt, másrészt meg annyira csökött volt, hogy annak már úgyis mindegy.

Mutatóba akadt egy kis ellenzék: paradicsom a Szanyit Tibi, paprika nyilvánvalóan a Gyurcsány, a sóska meg az LMP, amiből egyszerre maximum egy főzelék jön ki, viszont ha kitépkeded is, hamar visszanő. Ha kendert ültetek, Juhász Péterem is lett volna, de az elmaradt. Jobbik nem nagyon volt, mert általában gazoltam.  

A tököskolbászt a Rogán Tóniból csináltuk meg  Ez szépen felkúszott a szőlőtőkén és ott terpeszkedett másfél méterrel a többiek fölött, csodálkoztam is, hogy bírja fent, mert ekkora teher másokat már rég visszarántott volna a földre. Hagyma barátommal ­­- aki kivételesen nem zöldség, hanem egy csávó, ő is Viktor mellesleg ­- találtuk ki a receptet.

Nagyon egyszerű: a tököt ledarálod, elkevered disznóhússal, azt kell megfűszerezni és bélbe tölteni, ennyi. Elhatároztuk, hogy megcsináljuk, de rendesen, végigvisszük a metaforákat, ahogy azt kell. Szükség volt ehhez disznóhúsra, szigorúan a Csányitól. Ezt elég könnyű beszerezni itt, mert fél Baranya amúgy is már az övé. A bolti darált hús hétszentség, hogy az ő üzeméből van, ha meg házi disznót szerzel, azon a házon is jó eséllyel a Csányié a jelzálog. Háromféle arányban kevertük: kétharmad Fidesz, egyharmad Csányi, fordítva és fele-fele. Kellett még a csodafegyver, a törkölypálinkában évekig ázott, csúcsosfejű „Habonyéró”. A pirospaprika kimaradt, ő a Simicska kellett, hogy legyen, mert azt hinné az ember, hogy a kolbász nélküle science fiction, de hát valaha ezt hittük a videóhívásra is.

Összeálltunk, teremtettünk infrastruktúrát: volt vájlingunk, darálónk, kolbásztöltőnk is, úgy kígyózott a tepsiben az összefogás gyümölcse, mint a Békemenet. Bevágtuk a sütőbe 200 fokon egy órára, és nemhogy megsült, hanem egyenesen megkötött.

Kivettük, tányérra tettük, lett nagy történelmi győzelem, kolbászforradalom! Küldtünk is mintát a Miniszterelnökségnek, hogy ebből csináljanak kerítést! 

Szóljon ez a bejegyzés egy működő, befogadó, önfenntartó, szervesen fejlődő, civil, baráti közösségről, sokszínűségről, találkozásokról, buliról, inspirációról, és a szex utáni depresszióról. Előbbiekről közhelymentességre törekedve, utóbbiról átvitt értelemben. Ja, és a magyar slam poetryről. Jó lenne kerülni a pátoszt, az emelkedett hangnemet, de kurva nehéz, ha az ember nem tudja egészen levetkőzni az ünnep szellemét, és még napokkal a farsang után is jelmezben alszik. 

Jó, akkor beszéljünk tényekről. Bárány Bence és Mészáros Péter, tevékeny és lelkes csapatukkal együtt már hónapok óta szervezték az első Országos Slam Poetry Találkozót, amit innentől csak OST-ként fogok emlegetni. Az október 21-22-én, Szegeden rendezett OST-t különösen fontos jelzésnek tartom, egyrészt ez volt eddig a legtöbb embert megmozgató, vidéken rendezett slam esemény, amely gyakorlatban valósította meg a műfaj több jellemzőjét, amiket fent már felsoroltam. Az OST - az országos bajnokságokhoz hasonlóan - megmutatta holt tart éppen a magyar slam, viszont több az OB-nél, mert a program jóval színesebb volt, több helyen egyenesen interaktív, és két napig tartott.

SOKSZÍNŰSÉG

Bevallom, úgy indultam neki az OST-nek, hogy majd részt veszek a kötelező programokon, lenyomom az imprót, meghallgatom a pécsi gyerekeket, meg a többi barátomat, de nem szeretném túllőni magam, mert már így is határérték feletti a slam a vérképemen. Ehhez képest az OST végén úgy éreztem, hogy még napokig maradnék. Féltem, hogy a program zsúfolt lesz, de ehhez képest minden programpontnak jelentősége volt, szervesen illeszkedtek az eseménybe, határterületeket is körüljártak. Slamtörténeti workshop nyitotta a hétvégét a magyar slam poetry "hegylakóival", akik kezdetek óta köztünk élnek, láttak már mindent. A "15 millió" nevű blokk magyarságkérdéseket bogozgatott anyaországi és határon túli magyar slammerek részvételével, akik olyan tükröket tartottak nekünk, hogy bárhol is állunk, meglátjuk magunkat bennük. A nyílt "Forradalmi verseny" idézte meg a szokásos klubérzést, azaz hogy mindenféle előadásokat hallhattunk: a hibátlantól a felejthetőn át a vállalhatatlanig, ettől változatos egy klub. Tartottam kicsit a 23 órás kezdetű "Impoetry"-től, ami slamek-re felépülő improvizációs színház volt együtt a győri Import Impró Társulattal. Én ebben vettem részt (erre írtam az "Ejakulációt"). A félelmeimet cáfolta a közönség: csendben voltak, figyeltek, élvezték a műsort. A második nap Zeek-workshoppal kezdődött, ami után kiborult a résztvevők hozsannás táskája, pattogtak ki belőle a szuperlatívusz szendvicsek és ezdegecijóvoltos sütemények. Ezzel párhuzamosan slam-témájú vetélkedő ment tesztverzióban, amely apró sutaságaival együtt is szórakoztató lett, az alapötlet tehát megállt a lábán. Ezután a "Slamjam", azaz slam és zene fúziója következett a két szervezőtől, Mészitől és Bencétől, akiknek barátaik szolgáltattak zenét a szövegekhez. A második este fő programja az "Országos Meghívásos Slam Kupa" volt, ahol hat város (Szeged, Győr, Budapest, Pécs, Vác, Miskolc) szeptember havi klubjainak dobogósai versengtek. Mivel itt volt előzetes szűrő, ezért a slamek minősége kevésbé ingadozott, mint a pénteki versenyen. Fantasztikus pillanatokat okoztak a slammerek a termet megtöltő tömegnek, izgalmas verseny alakult ki. A program zárása pedig nagyon is stílszerű volt, hiszen a magyar slam poetry története kicsit összekapcsolódik, sőt a zavartabb fejekben össze is mosódik Akkezdet Phiaival, ők koncerteztek ugyanis. Az AKPH a magyar slamközeg "nemzeti minimuma", ez történetileg alakult így, Peti és Márk mindig is tevékeny résztvevői voltak a közösségnek, és valószínűleg gyerekek százait inspirálták arra, hogy elkezdjenek írni verset, slamet, rappet, dalokat. Nem kell mindenkinek szeretnie őket, elég ha elismerik a munkájukat, mindkét területen.

ÖSSZETARTÁS, BEFOGADÁS

Szerintem a slamközösség azért is igazán fasza, mert teljesen befogadó azok irányába, akik szeretnének beállni a játékba. Itt senki elől nem dugják el a labdát. Én hatodik éve vagyok ennek a közegnek részese, azóta a kör csak tágul, tehát egyúttal nyitott is. Ha valaki tehetséges, fejlődőképes és szorgalmas, az érvényesülhet, több helyre eljuthat, és aktív részese lehet a közösségnek. Erre évről évre egyre több slammer szolgál rá, származzon akár Budapestről, vidékről, vagy a határon túlról. Az elismerést itt főképp dicséretben, vállveregetésben, ölelésben mérik. A személyes kapcsolatok mélysége nyilván eltérő egy ekkora társaságban, de adott a lehetőség, hogy barátokra leljünk. Ezért tökéletes egy ilyen hétvége, mint amilyen az OST volt. Akadt időnk, terünk, kíváncsiak voltunk egymásra. Mindenki, aki valahogy megnyilvánult, megkapta a neki járó figyelmet és elismerést. Az ismertebb, népszerűbb, többet futott slammerek bárkivel szívesen elbeszélgettek, mindenki segítőkész és hozzáférhető volt. Itt mindenki valamit hozzá tudott tenni az eseményhez a maga módján. Formálódott a közös nyelv és szimbólumrendszer, ezek által a kollektív tudat is. Értelemszerűen nem mindenki gondolja mindenről ugyanazt, pláne nem ugyanolyan árnyaltsággal, de ha már itt tartunk, szerintem a disszonanciák eleve jobban inspirálják az embert, kizökkentenek a komfortzónából, meg kell küzdeni a nézeteinkért, vagy éppen a nézeteinkkel. 

REKREÁCIÓ

És zárásként itt jön a szentimentális privát-blokk. Fontos nekem Szeged, születésemtől kamaszkoromig évente többször, több hetet töltöttem itt, rengeteg emlék köt ide. (De érdekes, hogy "itt"-et írok, mikor ezeket már Pécsen fogalmazom.) Most két napra jöttem, minden áron be akartam járni a várost ezalatt, meg persze egy Crossfit terembe is el kellett jutni edzésre, ami hatalmas szerencsémre éppen a kollégium közvetlen szomszédságában volt. Azt nem mondhatnám, hogy kipihenten érkeztem, mert kicsi gyerekeim vannak, akiknek nem az alvás a kedvenc programja. Gondoltam majd pihenek a hétvége alatt. Persze számolnom kellett volna azzal, hogy itt a kollégiumi szálláson nem két, hanem kilenc olyan "gyerekem" lesz, akik éjszaka műsoroznak a közös élettérben. De én szeretem a gyerekeket, és igyekeztem nagyon toleráns módon beérni 3-4 órás alvásokkal. A városnéző-, zarándokvágyaim azonban maradéktalanul megvalósultak. Hálás vagyok annak a kifogástalan nyolcfős társaságnak, akik végigkísértek ezen a regresszióba vezető úton, ahol a gyerekkorom helyszínei, emlékei, majd egy idő után már a viselkedési mintái is visszaköszöntek. Annyira fel voltam spannolva, mint Emma kislányom szokott, amikor karácsonykor nagy dózisban keveri a szaloncukrot a Disney film-nézéssel. Eljutottam édesanyám szülőházához is, ahol sok nyaramat töltöttem. Köszönöm, hogy eljöttetek velem! Köszönöm minden szervezőnek és vendéglátónak a  hétvégi jóltartást, ölelek mindenkit, akit nagy örömre újra láthattam, és azokat is akikkel most ismerkedtem meg, jó veletek összetartozni! Két napja itthon vagyok, muszáj az én megszokott valóságomba visszailleszkednem, és ez az OST után nem megy azonnal. Úgy érzem magam, mint régen a gyerektáborok után: az utcán időnként tábori ismerősöket hallucinálok, mindenről tábori emlékek jutnak eszembe, melankólia ragad el, hogy vége, és már várom a következőt. Szerintem egy slam-előadás is akkor jó, ha el tud vinni magával, annyira bevon, és eluralkodik rajtam a hangulata, mint egy jó filmnek, ami után ha kilépsz a moziból, elbizonytalanodsz egy pillanatra, hogy hol is vagy éppen, mivel jöttél, egyáltalán milyen nap van. Kiragad a hétköznapiságodból. 

A soron következő rész a Game of Thrones-ból,

A Hatnullakettes, a címe: "Otthon":

Először Brandon Stark, meg a háromszemű varjú,

Trippelnek a barlangban, mert a nagyhatalmú

Béna Bran még járni se tud, csak utazni az időben

Gyerekként látja az apját, meg egy normális Hodort élőben,

Aztán az éjjeli őrök bevernék a Havast őrzők ajtaját,

De megjönnek a wildlingok és game over, ez nem talált,

Királyvárban Cersei-el ne viccelődj, mert véged lesz,

Falba bassza a fejedet egy reanimált Clegane Hegy,

Ahol az anyját tartja fogva épp a Jógyerekkirály,

Jamie a lánya ravatalán megfenyegeti a főcsuhást,

A Törpe meg a sárkányokkal haverkodik részegen,

Arya vakon verekszik, és kitart, hogy ő Senki sem,

Ramsay leszúrja Bolton fatert a tejfakasztó buliján,

Baba-mama klubon lesz utána „Who let the dogs out??”,

Theon úgy szégyelli magát, Sansával majd kompenzál,

Mialatt apját kötél nélkül bungee jumpingoztatják,

A vörös banya le van ülve, nézi a tüzet és menstruál,

Támaszd légyszi fel ezt a Havast, a nézők szerint Don Juan!      

Komment: Miközben néztem, bevillantak ezek a sorok. Ennél tömörebben szerintem nem lehet leírni az epizódot. Nekem a nagyja tetszett, de azért ezek a készítők szeretnek néha túllőni a célon, na.  A kutyás rész túl sok volt.

U.I.: A címben a "spoiler alter" egyébként direkt van, mielőtt valaki gépelési hibának nézné.  

Képek forrása: IMDB. 

A slam, mint tudjuk: SZABAD, slammelnie mindenkinek SZABAD, az országos Slam OB-ra jelentkezni SZABAD, így aztán elég vegyes társaság verődik össze egy előválogatón. Egy ilyen eseményen a legnagyobb a minőségi ingadozás, gyakorlatilag nincs küszöb, egyszerre vannak jelen veteránok és slamszűzek, mint a Magyar Labdarúgókupában, ahol a megye hármas csapat összecsap az NB 1-essel, aztán néha születnek ilyen meglepetések, hogy teszem azt, a Dunaszekcső megveri a Fradit. Ritka az ilyesmi, de mennyivel nagyobb hírértéke van, nem?

Szóval az előválogatón mindenkinek SZABAD indulnia, van akinek ILLIK, de nem mindenkinek MUSZÁJ. Persze nem hanyagolhatjuk el azt a nagyon is lényeges szubjektív szempontot, hogy egy slammernek mennyit jelent a saját szereplése. Ezen az alapon mindenki jelenléte egyformán fontos, csak nem mindenkinek egyformán fontos mindenki (más) jelenléte. Érthető vagyok?

Az előválogató második napját zsűriztem végig, immár második alkalommal, hiszen tavaly is ugyanezen a napon volt szerencsém a frontvonalból követni az eseményeket, úgyhogy van mit és mivel összehasonlítanom, le tudok vonni következtetéseket a folyamatról, amelynek a részese lehetek már évek óta. Valuska Laci, aki két napot zsűrizett végig, már leírt lényeges megállapításokat a saját beszámolójában, amelyekkel teljesen egyet tudok érteni, ezeket éppen ezért külön nem is (nagyon) említem, esetleg csak az előadások kivitelezésének értékelése során. 

REST IN PEACE

Hogy mi a slam, arra természetesen nem is lesz egységesen elfogadott definíció, nagyon tág kereteket hagy a megvalósítás számára, viszont ha egy ilyen tömegeseményt végignézünk, azt láthatjuk, hogy a fellépők miként értelmezik a műfajt. Ilyenkor a kevésbé eredeti produkciókból kirajzolódnak különböző trendek témaválasztás és megközelítés alapján (politikai hordószónoklat, zenementes rap, közéleti standup comedy, ritmikus bemutatkozó egy AA csoporton stb.), ez megmutatja az aktuális „hiedelmeket”. Most idén először azt tapasztaltam, hogy eltűntek a rapperek. Odáig végre eljutottunk tehát, hogy bár eddig kétségtelenül része volt ez, de a slam poetry nem egyenlő beatnélküli rappelés. Én legalábbis nem láttam egy bépésapis, sorvégnyomkodó, könyökből gesztikuláló, foghegyről flegmáskodó utcatudóst sem, akik gettóban járni legfeljebb a google streetview-n szoktak. Számukra is szabad a pálya, de a jelenlétüket soha nem tartottam kedvezőnek. Azért nem, mert nem volt bennük semmi eredetiség, és erősítettek kifelé egyfajta előítéletet, amit a slam poetryvel szemben idegenkedő felületes szemlélők körében terjedt, tudniillik hogy a slam a rap fogyatékos kistestvére, csupán azért, mert azonosították a slamet Akkezdet Phiaival, ami még mindig sokkal jobb, mintha sok egyéb csapattal mosták volna össze. A makett-rappereknek, ahogy én láttam, nem igazán volt sikere a slam esteken, talán ezért morzsolódtak le.

EJJRÍMEK 

Nem lehet olyasmit kijelenteni, hogy rímelni ne volna SZABAD, én magam egészen gyakran rímelek, viszont azon továbbra is mindenkinek érdemes elgondolkodnia szövegírás közben, hogy szabad-e a gondolatokat a rímeknek és szótagszámoknak irányítaniuk. Hogy egyáltalán szükség van-e mindenütt a rímekre? Hogy megindul egy jól felépített mondat, van alanya, állítmánya, tárgya, még jópofa jelzői is, a gondolat szépen halad előre egy irányba, és akkor a vezető észre vesz az út szélén egy ócska-kurva rímet (amit már ezren elvittek, megjegyzem). Elrántja a kormányt, hogy elüsse, hátha pontot ér, mint a Carmageddonban, aztán szétfröccsen a szélvédőn, de leszalad a vers, mint jármű az útról, és az árokban köt ki. Idén is alkalmaztam rövidítéseket jegyzetelés során, ez volt az „ER”, vagyis az „EjjRím”, ami után az ember feljajdul, hogy „Ejj, bazmeg!”. És ha már rím és ritmus alkalmazott egy szövegben, akkor ott a harmadik nagyon fontos tényező, a tempó, aminek optimálisnak kell lennie, hogy érvényesüljön a flow, meg közben érthető, követhető is legyen a szöveg. Van egy nagy kockázata a kötött soros megoldásoknak, mégpedig az, hogy könnyen skandálásba, ezáltal monotóniába fulladnak, és elveszítjük vele a figyelmet, főleg ha nem akarunk oda jutni, ahova tart. Nagyon sok idén hallott szövegre jellemző volt a gyorshajtás, eleinte figyeltem, ami jobban megerőltetett, (főleg a sok rosszul hangsúlyozott, motyogós, vagy modoros előadás közben) és a negyedik ejjrím után feladtam a küzdelmet, lemondtam a hatásról.

FEJ VAGY GYOMOR

Szeretnék kitérni a fejből szavalásra, amit Valuska Laci is emlegetett, nekem vesszőparipám, és kapok kritikákat amiatt, hogy Pécsen ezért jutalompont jár. Ezt az egészet sokan hajlamosak félreérteni. Ez nem azt jelenti, hogy a fejből mondott szöveg a fekete lovag, aki mindig győz, hogy pusztán attól jobb lesz minden, hogy valaki eldobja a papírt, meg a mobilt és kívülről mondja a szövegét. Egy nagy lófaszt! Tartalmatlan, kétes értékű, sablonos szöveg nem lesz jó attól, hogy valaki megtanulja, és még a jó szövegnek sem garantál jó előadást, ha valaki memoriternek tekinti és bemagolja. A fejből mondott szöveg egy út és lehetőség, nem pedig a végcél. A végcél a jó előadás. Ha valaki egy szöveget olyan mértékben begyakorol, hogy már el tudja mondani felolvasás nélkül, úgy a szöveghez sokkal közelebbi viszonyba tud kerülni, és a megtanulás folyamata alatt további finomításra is van lehetősége. A legfontosabb azonban, hogy megfelelő átéléssel, és megfelelő hangsúlyozással legyen előadva a szöveg, hogy el tudja érni a kívánt hatást, ez történhet olvasással is adott esetben, van akinek a biztonságérzete miatt szüksége van az írott szövegre. Az én elég határozott véleményem szerint viszont a közönséggel való kapcsolat megteremtése során előny, ha van két szabad kezünk, és a tekintetünket nem kell megosztani a papír és a nézők között, néha pedig az is dobhat a produkción, ha ki tudjuk használni a színpad méreteit, és mozoghatunk azon. Nekem vannak olyan szövegeim, amik a felsorolt lehetőségek kihasználása nélkül sokkal kevésbé hatásosak.

FIRE 

Na, és ha már emlegetve volt itt több helyen az átélés, meg az eredetiség, hitelesség: én nagyon értékelem a személyes témákat, ezeket lehet érdekes, ötletes keretbe foglalni, és ha ebből feltörnek a valódi, saját érzelmek, akkor az a győzelemmel felér, mert megadja a produkció hitelességet. Ilyenkor az ember leveti az összes pózt, a modorosságot, a flegmaságot, elfelejti, hogy éppen egy színpadon áll és magát a pillanatot varázsolja egyedivé. Szerintem EZ a slam poetry végcélja, ilyen pillanatokat okozni másoknak és (nyilván) saját magunknak. Ilyenkor látjuk meg a tüzet az előadóban, azt a fajtát, amit nem lehet odavetíteni, vagy annak álcázni, mint a kamukandallóknál. Ez vezet el az eredetiségig, a saját élményeink, a saját nézőpontunk, a saját gondolataink, a saját megfogalmazásunk, a saját hangunkon. Íme az ember! Van sok jó ötlet, van sok jó rímpár, van sok ügyes előadó, aki egy adott szerepet magabiztosan el tud játszani, amit végigszórakozik a néző, aztán kettővel később már nem is emlékszik rá. Az eredeti, tűzzel teli előadásokat nem felejted el egy jó darabig! Ezek töltenek fel enerigával, ez az energiaátadás itt a lényeg, ezért pofázok mindig arról, hogy a slam a költészetben a rock'n'roll!

ÖSSZEG

Az országos döntő megint egy elég izgalmas verseny lesz, bár Saiid és Pion is nagyon hiányozni fognak onnan és Színész Bobot ezer projektje teljesen leterhelte, úgyhogy kíváncsi vagyok, mennyire szedi össze magát a nagy napra. Hozzátenném, hogy Kristóf tökéletes slambajnok volt, aki országos szinten ténylegesen, hitelesen, tökéletesen képviselte a slam poetry-t az elmúlt év során: számtalan iskolába látogatott el, workshopokat tartott, vidéki jelenlétet is folyamatosan biztosított, Pécsre kábé kéthavonta eljött, meg Miskolcra és Szegedre is. Ideje pihennie, de attól még drukkolok neki majd. A rutinos versenyzők közül ott lesz Kemény Zsófi, Simon Marci, Indiana, Csider István Zoltán, Basch Peti, Bárány Bence, Laboda Robi, Mészáros Peti, Gergály Norbi, TG (a nagyobbik), és örülök Ponza visszatérésének. Vannak szorgalmas és szintén rutinos slammerek, akik még nem jártak a döntőben, de szerintem nagyon megérdemlik, mert a teljesítményük stabil és sokat fejlődtek az évek során, a munkájuk végre beérett. Ilyen Bokor Krisztián és Fazekas Viktor. Lehet, hogy tartoznak az utóbbi kategóriába mások is, de nem hallottam mindenkit, vagy már elfelejtettem. Van sok friss versenyző, akik most megmutathatják magukat, és stabilizálhatják a helyüket a mezőnyben, ahogy ez tavaly is sokaknak sikerült. És persze vannak sokan, akik simán ott lehetnének, de lecsúsztak erről, ilyen fájdalmaim vannak Szegedi Fanni és Purosz Leonidasz miatt például, ők és mások se csüggedjenek, a döntő is csak egy ugyanolyan slam verseny, mint a többi, csak füstösebb és tömöttebb az öltöző, nagyobb a felhajtás, puccosabb a nézőtér, ahova még piát sem lehet bevinni. Pff!

(A fotókat Pereszlényi Erika készítette. Ki más?!)

A következő szórványosan előforduló, súlyosan offenzív tartalomért

Előre elnézést kérek mindenkitől, főleg saját magamtól,

Pedig már épp kezdtünk jóban lenni.

Sohasem izgultam még ennyire azon, hogy röhejessé válok-e…eléggé.

Ez a mazochisták wellnessklubja, itt viccekkel falcolj, hogyha belépnél!

De én a humorommal csak úgy vagdosok, ahogy egy recés műanyagkéssel,

Lesz is itt mindjárt olyan hangulat, mint egy menopauza szakrendelésen!

Nagyon korán elkezdtem beszélni, és azóta sem hagytam abba,

Nekem azt is nehéz megállnom, hogy ne vágjak a saját szavamba.

Régen kétségek gyötörtek a képességeimet illetően,

De ma már ebben sem vagyok biztos,

A pszichológusom szerint jó szembenézni a gyenge pontjaimmal,

Hát ezért vagyok itt most.

Serdülőkoromban a pattanásaimra szakállat építettem legóból,

Mert csupasz voltam és jellegtelen, mint Chewbacca a chemótól.

A korombéli lányok rám sem néztek,

Pedig én voltam a fókatestű a mókamester,

Az idősebb nők előbb észrevettek,

A portás néni is azt mondta, hogy jó a seggem.

Volt sok plátói szerelmem, de csak dalokban öltött testet az érzés,

A beteljesülést kizárta az énekhangom, meg a távoltartási végzés,

Pedig én romantikus alkat vagyok,

Nem ám holmi görény, aki melleket stíröl, és seggeket fogdos,

Nekem szopatás közben is első sorban a tekintet a fontos.

De hogy nagy muffaló volnék, az nem állítható rólam,

Annyi pinát nyaltam csak, ahány Rambó epizód van.

Pedig most hogy nincs már aputestem, egyszeriben sláger lett,

Úgy nézek ki, mint a kis herceg, aki növekedési hormont szed,

És közben rengeteget kardiózom, mert jól csak szívével lát az ember,

Mégis állandóan kövérnek érzem magam, így rábasztam a nevemmel.

A társadalomnak mindig hasznos tagja akartam lenni, ezért mentem jogásznak,

És lettem megélhetési Captain Planet, akit egy irodába bezártak.

Voltam szociális munkás is, aki órabérben járja a gettókat,

A veszélyességi pótlék húzta fel százharmincra a nettómat.

De valamiért már régóta leginkább írni vágytam,

És képzeljétek, a múltkor valakit frankón inspiráltam,

A közönségből elkaptam egy kósza mondatot:

„Bazmeg, ilyen szart írni még én is simán tudok”.

Rájöttem, hogy nincs bennem az égvilágon semmi érdekes:

Nem vagyok se határon túli, se tetovált, se meleg,

Nem vagyok junkie sem, de még lehetek,

Nem vagyok ex-junkie, de még lehetek,

Nem vagyok tehetséges, de még lehetek ex-junkie,…vagy

A Simon Márton Irodalmi Múzeum Slam-szobájának padlóján porcica,

Akit csak azért hívnak fellépésekre, mert a TG-nek nincsen jogsija.

Egy vidéki kis nímand vagyok, aki jöhet Pestre FEL,

Mert futottak még bohóc ugye minden estre kell,

Egy triplanulla, figyelemkoldus, hámozott lufi,

Senkiherceg, gumibrúszlí, borotvált puli,

Egy pléhvagány, selyemrambó, sohafigura,

Egy csíra, droid, gekkó, nyomi, veréb, papírkutya,

És a jelentéktelenség összes rokon értelmű szava,

Mert a legcsóróbb tunningzéró én lehettem itt ma,

Saiid faszán bazmeg, én voltam a fityma!

Komment: A Whitman Fiúk (Simon Márton, Závada Péter) szervezésében került megrendezésre az Örkény Színházban egy pompás slamszerű esemény, amelyen a meghívottaknak saját maguk kigúnyolását adták feladatba. A 2015. május 15-én rendezett est címe "Magamat kigúnyolom, ha kell, ha nem" volt, a fellépők pedig ilyen nevek, hogy: Babiczky Tibor, Dékány Dávid, Karafiáth Orsolya, Laboda Robi, TG és én! Lackfi nem jött el, mert gyereke született. Simon Marci volt az est házigazdája, aki felkonf gyanánt mindenkiről nagyon kedves savazó bemutatást vezetett elő. Rólam ezt: "punk, akinek munkásságára a The Clash, Juhász Gyula és a 80-as évek osztrák popzenéje gyakorolták a döntő hatást (Life is Life - Pécs az Pécs). Ha lenne a tesztoszteronnak karja, az ő neve lenne rátetoválva. A legtöbb rocksztárral együtt hányó jogász cím büszke tulajdonosa, a női-kvóta mellett szintén naggyon fontoss vidéki kvóta állócsillaga, a dunántúli Henry Rollins: Kövér András."

A kórháznak van a legnehezebb ajtaja,

Belülről betegségbelátás támaszkodik neki.

Utcán hagyott sóhajok állnak sorfalat a kapu előtt,

Megkötve várnak, hátha a gyógyulás majd szabadon engedi őket.

A lépcsők részecskemozgását felgyorsítja a térdek remegése.

A nyugtalanságszagú levegőt bizonytalanul kiejtett szavak rezegtetik.

Beutalókba merült betegek néznek farkasszemet a múlandósággal.

„Vajon melyik latin szó lehet a halál szinonimája?”

Aggodalomba mártott tekintetek ragasztanak csempét a falra.

Tétlen várakozás fékezi az időt, csak a szív ver szaporábban.

Itt a gravitáció is erősebb, nehéz felemelkedni a székből.

Ez még csak a váróterem.

A vizsgálóban zsibbasztó neonbúgás, köpenyuralom.

Vetkőzésre utasítás, utasításra vetkőzés.

Asztalon feküdni, ahogy csak a tárgyak szoktak.

Gépek játszanak a testtel, a tét túl magas, de bedobni ilyenkor már nem lehet.

Kiterítik a lapokat, bizonyságot nyer minden korábbi kétség,

Tényekbe ütközik a hárítás, a józan észnek nem marad más választása,

Csak a remény mérőszámaiba kapaszkodhat.

Újraállítja órámat a felismerés, hogy ez velem történik.

Egy perc egyedüllét, ennyi időm marad kiszabadulni az önsajnálatból.

Kigabalyodni minden miértponténből, deháthogyanlehetezből, mileszvelemből!

Elvágni mindent, ami erőt vesz el, és nem nyújt cserébe semmit!

Megragadni, ami értelmet ad, amiért küzdeni érdemes!

Leltárba venni azt, aminek örülni lehet,

Ami nincs, de még eljöhet,

Ami hiányzik, amiből még több kell,

Ami összeköt az élettel!

A jelenlét új alapra épül, alakot ölt benne az akarás.

Színek, formák, ízek és illatok, hangok, felületek, mozdulatok.

Minden számít! Minden, amitől egyedi lehet akármelyik pillanat.

A történet nem most kezdődött, ez csak egy fordulat,

Ahol kitapinthatóvá válik a vesztenivaló.

Ez az én életem, az enyém, és önként nem adom át!

Hadat üzenek a kórnak!

Testviharban lélekkormány, az akarat szélnek fordult.

Kádban csontok zötyögnek fogvacogó ütemre, birkózik a víz lázzal.

Csatakos párnahuzatba gyűrve zakatol az álom,

Halántékon verejtékcseppek állnak láncban.

Kampón lógó üvegekben adagolják az időt,

A napok neveit vegyszerek váltják fel,

Minden óra egy újabb tűszúrás,

Minden perc egy elhulló hajszál.

Ciklusok tarolnak ciklonként,

Áldozat nélkül nincs győzelem.

Hónapokat összevetve, magamhoz mérem magam,

Törtet kapok eredményül, de a gyógyulás egészre kerekít majd.

Őt húztam a karácsonyi ajándékozásra, amit az év végi osztálybulin tartottunk. Jó, nem pontosan így történt, először más jutott nekem, de nagy nehezen kiderítettem, hogy ki húzta Őt, aztán elcseréltem, és ez nem volt könnyű dolog, mert nekem eredetileg egy elég utálatos, népszerűtlen lány jutott. Három ischlerembe került a csere.

Napokig gondolkodtam az ajándékon, hogy hasznos legyen, szép is, személyes is, de ne tolakodó, és kijöjjön annyiból, amennyit a havi uzsonnapénzből erre félretettem. A képzeletem görcsbe rándult a ránehézkedő feladattól, csak egy sálig tudtam eljutni, de hiszen abból a lányoknak több is lehet, ezért talán vehetem jelzésnek, ha gyakran hordja. Ismertem minden ruháját, amit az iskolába felvett, kettővel előttem ült, mindig jól ráláttam, könnyű volt kideríteni, hogy melyik a kedvenc színe. A piros.

Sokszor elképzeltem, ahogy átadom, próbáltam frappáns mondatokat kitalálni mellé, amin majd ő nagyot nevet, de amikor elérkezett a pillanat, és az egész osztály körbeállt bennünket, nekem csak annyira futotta, hogy „boldog karácsonyt”. Illedelmesen megköszönte és kaptam két puszit is. Ahogy közel hajolt magamba szívtam az illatát, ami a nyaka körül erősödött fel, és a hajszálai megcsiklandozták a fülemet. Estig nem kopott le az arcomról az a pír, ami elöntötte ezután. A buli alatt próbáltam összeszedni minden bátorságom, és addig halogattam, hogy odamenjek hozzá, mígnem hazaindult. Pár másodperc habozást követően utánaszaladtam, a szekrényeknél még épp utolértem, és megkérdeztem tetszik-e neki az ajándék. Mosolygott, azt mondta tetszik, a másik sálát a táskájába tömte, és a tőlem kapottat vette fel helyette. Szerettem volna az a sál lenni, akkor ölelhetem, melegíthetem hazáig. Megkérdeztem mit csinál a téli szünetben. Azt mondta el fognak utazni valahova pár napra, amikor pedig itthon lesz, talán kimegy korcsolyázni. Nem mertem elhívni, hanem megint csak boldog karácsonyt kívántam.

A téli szünet alatt minden napot a korcsolyapályán töltöttem, hátha Ő is ott lesz, és minden körnek bejárathoz közelebb eső kanyarában kitekintettem, nem érkezik-e éppen. Soha sem jött, de én legalább sokat mozogtam a szünetben.

Januárban volt az iskolai szalagavató. Én azelőtt még nem jártam bálban, ahová szépen kellett felöltözni, legfeljebb esküvőn. Előtte való nap egyik szünetében Ő jött oda hozzám. Azt mondta, egy negyedikes hívta, hogy menjen el vele másnap a bálba, de Ő nem szeretne, lennék-e én a kísérője inkább, persze csak ha még nem ígértem meg másnak. Ennél nagyobb örömöt nem is tudtam elképzelni, de azért türtőztettem magam, és azt mondtam, még nem ígértem meg másnak, úgyhogy nagyon szívesen elkísérem. Pedig még öltönyöm sem volt.

Alig tudtam aludni előtte éjjel, annyira vártam a másnapot. Mindent kitaláltam előre: elmegyek érte, virágot viszek, bemutatkozom a szülőknek, felsegítem a kabátját, taxit hívok, ajtót nyitok, segítek beülni és az iskolánál kiszállni, együtt érkezünk, ezt mindenki látja, lesegítem a kabátját, olyankor is hozzáérhetek, sétálunk a folyosókon, együtt nevetünk a régi tablókon sorakozó csemegebajszos geodétákon és bubifrizurás postáslányokon, táncolunk, beszélgetünk, és az alkalmas pillanatban megpróbálom megfogni a kezét, hátha engedi.

Délelőtt még volt tanítás, figyelni egyik órán sem tudtam, csak arra gondoltam, hogy minden ki- és becsöngetéssel egyre közelebb kerülünk a szalagavatóhoz. Ebéd után még odajött és megkérdezte, nem gondoltam-e meg magamat az estével kapcsolatban. Mondtam, hogy nem bizony, kíváncsi voltam mikor és hol találkozunk. Azt mondta, Ő már délutántól ott lesz az iskolában, mivel az a negyedikes fiú, aki el akarta kísérni a bálba, családi barátjuk, mert az anyukáik kollégák, és meghívta Őt a szüleivel az ünnepélyre, ahol feltűzik a szalagot és a táncokat előadják. Annak hat előtt vége, hatkor találkozunk az osztályterem előtt. Ez a terveim felét keresztülhúzta, de sebaj, a lényeg változatlan, engem választott, a folyosókon sétálni, tablókon nevetni, táncolni és beszélgetni még ugyanúgy tudunk és talán utána még haza is kísérhetem.

Kölcsönkaptam egy öltönyt, nem éppen az én méretemben, mert kicsit szűk volt, és még hosszú is, de szépen feltűztem a nadrág szárát belülről, biztosító tűvel, a zakóból pedig éppen kibújtak az ujjaim. A bőrcipőmet egy kicsit kinőttem már, utoljára az általános iskolás ballagáson volt rajtam, fél évvel korábban. Betettem a hátizsákomba és inkább bakancsban mentem, hogy majd ott az iskolában cipőt cserélek. Hat előtt érkeztem, a virágot letettem a szekrénybe és kibújtam kabátomból. Cipősarkak kopogását hallottam magam mögött, megfordultam és Ő állt ott. Nagyon szép volt, a szempilláit is kifestette, halvány blúzt és sötét szoknyát viselt, egy ilyen bálba mégsem lehetett piros ruhában eljönni. A mosolyában láttam valami sajnálkozást. Azt mondta nagyon jó volt az ünnepély, egész ügyes koreográfiákat táncoltak, főleg a négy bések, és ne haragudjak, de meggondolta magát, szóval mégis azzal a fiúval megy, reméli nem bánt meg ezzel. Rekedtes hangon azt hazudtam, semmi gond, úgysem maradhatok sokáig, Ő érezze jól magát. A virág a szekrényben maradt, én pedig bakancsban.

Ez egy élménybeszámoló, ezért minden tárgyilagosságot nélkülöz. A saját érzéseimet és gondolataimat írom le, amelyek a harmadik országos slam poetry bajnokság döntőjével kapcsolatban fogalmazódtak meg bennem. Többről szól, mint maga az esemény, és kevesebbről, mint egy szokványos tudósítás. Senki ne várja tőlem, hogy felsoroljam kik, milyen sorrendben, milyen minőségű, megközelítésű, tematikájú, stílusú és hatású szövegekkel jöttek. Arról majd mások fognak írni, olyanok akik nálam elfogulatlanabbak. Remélem.

Ez volt a harmadik országos bajnokság, amin jelen lehettem, az első, amin nem indultam, és mondanom sem kell, hogy ezen éreztem magam a legjobban. Az előző kettőt rendre végigszorongtam, mert az elsőre nem készültem fel rendesen, a másodikon pedig többet vártam magamtól, mint ahogy teljesítettem. Mindkét korábbi bajnokság hónapokra a sarokba vágott, elvette a kedvem az írástól, kellett idő, mire a kudarcokat sikerült feldolgoznom és továbblépnem. Ezek a tapasztalatok, hosszabb távon az előnyömre váltak. Azt gondolom.

Nehéz egy ilyen eseményre felkészülni. Az új szöveg alapfeltétel, a verseny presztízse és a nézők nagy száma miatt illik nagyot húzni, a nyomás sokkal erősebb, mint egy átlagos slam versenyen, és ez a teljesítményemre mindig rányomta a bélyegét. Indi mondta, és igaza van ebben, a lényeg sokkal inkább az, hogy élvezzük azt a három percet, ami jut, de ehhez sokkal lazábbnak kellene lennem, mint amilyen valójában vagyok. És persze akkor tudnék könnyed lenni a színpadon ilyenkor, ha a versem is könnyen írtam volna meg, de ez mindig olyankor sikerül csak, amikor szimplán magamnak írok, mindenféle tét nélkül. Mint kezdetekben. Az országos bajnokságokon az én momentumaim elmaradtak. Idén ezért sem éreztem szükségét, hogy elinduljak, mert valószínűleg képtelen lettem volna a kényszertől elvonatkoztatni.

Az idei OB mezőnye sokban különbözött a korábbi kettőétől. Az első bajnokság valójában egy meghívásos verseny volt, sok olyan indulóval, akik korábbi munkájuknak, eredményeiknek, kapcsolataiknak köszönhették a részvételt. Tavaly aztán a nevezés rendszere megváltozott, mindenki csak egy előválogatón juthatott be, ezt a megoldást is kritizálják, mert a háromnapos selejtezők pillanatképei repítik a döntőbe a versenyzőt, és nem a filmként is felfogható előtörténet vezet oda. Szerintem a jelenleg működő selejtező a jó irány, hiszen pont ez szolgálja a mezőny nyitottságát, a tisztességes versenyt, és jól összecseng a slam egyik lényegével, ami az „itt és most”-ban rejlik. Ettől tud izgalmas lenni egy ilyen verseny, és ez biztosítja a folyamatos megújulást.

Utóbbi szempontból is fontos, hogy idén megdőlt Süveg Márk – aki direkt kérte, hogy ne Saiidként mutassák be – győzelmi sorozata, már amennyiben két egymást követő bajnoki cím már sorozat, tekintsük annak, hiszen itt több más győzelemről is beszélhetünk. Márk mindkét korábbi versenyen megérdemelten nyert, akárhonnan nézzük, mert olyan szövegekkel/előadásokkal jött, amelyek nagyon erősek voltak, és persze az eddigi teljesítménye és az egész hazai slam poetry érdekében tett minden erőfeszítése indokolta ezt. Ez utóbbi alapján persze másokat is megillethetne a bajnoki cím, illetve őt is idén újra, de nem így alakult.

Csak a verseny után gondoltam bele igazán, hogy a bajnoki cím nem csak áldás, hanem átok is, ami Márkot két évig sújtotta. Egy olyan emberről beszélünk, aki elég sikeres, és a sikereit több helyről szerzi, amelyekhez különböző szerepek/bélyegek társulnak. Ő egyrészt Saiid, akkezdet phia, előbb kezdett rapper lenni, mint slammer, így ismerik a legtöbben, sőt a slamet sokan éppen miatta ismerik, így hidat képez a rap és a slam poetry között. Emiatt sokan nem is tudják egyértelműen elválasztani a kettőt egymástól. Másrészt ő Süveg Márk, kétszeres magyar slambajnok, akit gondolom sokkal kevésbé érdekel mások véleménye, mint a saját magával szemben támasztott elvárásai. Ez egy másik pálya, biztosan nem elég neki az, hogy a rapperek istenítik, hogy a klasszikusnak számító szövegeit kívülről fújják ezrek, tapsot kapott már bőven életében így is, és pont arról beszélek, hogy nem az számít jobban, hogy kicsoda áll a színpadon, hanem hogy ott mit csinál éppen. Ott Márk sem sumákolhat – nem is szokott – csak azért, mert már mindent elért. Ha Márk a slamben sikeres, az nem azért van, mert a hip-hop-ban népszerű, hanem azért mert tehetséges és kitartó. Más kérdés, hogy a hip-hop-ban is pont ugyan emiatt népszerű. Csak a kettő nem csereszavatos, a tehetségből és kitartásból mindkettőre kell, hogy jusson, ha lehet azonos mértékben. Jut is.

Az első évben nálam Pion volt a bajnok, de örültem Márk győzelmének, a másodikban egyértelműen Márk volt a győztes az én privát értékelésem alapján is. Most harmadjára már ellendrukker lettem, amit teljesen csak később fogtam fel. Tudat alatti ellenkezést váltott ki belőlem. Az első szövege meglepett és a maga nemében megint zseniális volt, de nem tudtam, vagy talán nem akartam a hatása alá kerülni. Figyeltem, de nem eléggé, csak annyira, amennyire a kellő tisztelet megkívánja, lehet hogy még annyira sem. Ezért egy kicsit – sajnos – bele is tapsoltam a verset követő hatásszünetbe, a csajom rám is szólt, hogy hagyjam abba, és csak később gondoltam át, hogy Márk valószínűleg teljes csendet akart teremteni. Megfogalmazta a helyzete lényegét, terhét, üzent az ellendrukkereknek, tehát nekem is, erre csak másnap jöttem rá. Ebben a teljesebb tudatban, szívesen újrahallgatnám a szövegét. Majd a videón.

Szerintem Márk második helyezése megkönnyebbülés is lehet a számára, főleg hogy olyannak adta át a címet, aki ezt abszolút megérdemelte. Horváth Kristóf minden szempontból alkalmas bajnok. Harcos hozzáállása van, értékeket képvisel, kitartóan tesz is értük, fantasztikus előadó, rutinos, kreatív és nagyon szeretetreméltó. Ő maga a slam! Én kvázi fegyverhordozóként szegődtem mellé a bajnokságra. Vasárnap a verseny előtt átmentem hozzá, és a konyhában, házi papucsban és köntösben előadta nekem mindkét versét, kikérte a véleményemet, elmondtam, biztattam és bíztam is a sikerében, de ugye biztosra nem lehet menni egy ilyen versenyen, mert sok az estleges tényező (sorrend, közönség hangulata, energiaszint, spontaneitás aktuális foka, koncentráció stb.). Együtt mentünk a Trafóba, ahol én őrjöngve szurkoltam nekik végig. Persze a szövegei is erősre sikerültek, de volt bennük kockázat bőven, és a tökéletes előadás is kellett a győzelemhez. Két éve nem volt elég motivált és összeszedett, tavaly már nagyon jó volt, de Márk ellen kevés, idénre ért be minden eddigi munkája. Színészként már évek óta koptatja a színpadot, és régebb óta ír, de slammerként ő is csak 2011-ben fogalmazta magát újra. Mindkét szövege tulajdonképpen összegezte mindazt, amit ő képvisel, és amiről a slam is szólni szokott. A pillanatok lényege, az idő terhe, az ember külső és belső határai, azok elfogadása és meghaladása, állandó értelmezése, jelenvaló lét. A társadalmi indulatok, ellentétek, embercsoportok közötti ideológiai kordonok, erkölcsi fedezékek. A második versében vállalta a közönség bevonását, ami alapesetben mára elcsépeltté és öncélúvá vált, ezért kerülendőnek számít, és csak azok képesek rá büntetlenül, akik tényleg meg tudják nyerni a közönséget maguknak. Ehhez kellett Kristóf első verse is, meg ugye a zsűri, aki a döntő körbe viszi, és újra helyzetbe hozza.

A slam, és bármilyen nyilvánosan gyakorolt alkotótevékenység – vagy akár a sport – egy kacskaringós pálya, eltérő kilengésekkel, de hasonló buktatókkal. Momentumai sokaknak lehetnek, de a sikernek megélt sorozatok bármikor megszakadhatnak, sőt még ennél is szomorúbb, amikor valaki az eredményeit nem értékeli eléggé, és ezért nem minősíti sikernek azt, amiért más a szerveit odaadná. Ez olyan, mint a függőség, egy idő után kevés az, ami korábban szinte extázisba hozott, még több kell belőle, nehéz elviselni a hiányát. A mélypontok csak úgy kerülhetőek el, ha valaki eleve bele sem kezd egy tevékenységbe, akkor meg ott a tétlenség unalma, a nihil. Biztos vagyok benne, hogy minden társamnak vannak nehéz időszakai, amikor nem megy annyira, amikor nincs ötlet, nincs motiváció, nem jön az eredmény, nincs meg az elegendő pozitív visszajelzés, ilyenkor az ember könnyen elbizonytalanodik, hogy van-e helye azon a pályán. De itt sokan elférnek egymás mellett, ez megint bebizonyosodott, sőt ez adja a slam lényegét, a változatosság.

A harmadik bajnoki döntőn sok tehetséges fiatal tűnt fel, akik reális győzelmi esélyekkel nem számolhattak bár, de annyira pozitív fogadtatásban részesültek, hogy ez a verseny kétségtelenül róluk is szólt. Egy slammer életképességét az dönti el hosszú távon, hogy mennyire képes a megtalálni a saját hangját, a saját helyét a gödrökkel teli, kacskaringós pályán, hogy veszi az akadályokat, mennyire tud felállni a kudarcokból, milyen mértékben képes a megújulásra. Ahogy ez a három országos bajnokság mezőnyén is meglátszik, ebben a műfajban elég gyorsan cserélődnek a szereplők, több olyan emberről tudok, akik szinte teljesen eltűntek a színpadról, illetve olyanokról, akik időnként a háttérbe szoktak húzódni, és mellettük folyamatosan érkeznek az újak, akik hosszabb-rövidebb ideig elidőznek a slamben, és vagy továbbállnak, vagy képesek stabilizálni a helyzetüket. Ehhez önmagában nem elég a jó szöveg és a gyarapodó színpadi rutin, itt bizony a slammereket jelentő társaság elfogadó hozzáállására is szükség van, mert hiába tud valaki nyitott eseményeken fellépni, igazán akkor képes az érvényesülésre, és az életképesség bebizonyítására, ha erre lehetőséget ad neki a „belső kör”, ha tehát elég nyilvánosságot és meghívást kap. Ekkor kezdhet neki a tehetsége tényleges kamatoztatásának. (Nem pénzben értem). Ez is nehéz, mert itt az iram erősebb, a több fellépés fárasztóbb, és meg is lehet unni ezeket. A slamben könnyű kiégni, nekem is sikerült már párszor.

Még azzal adós vagyok magamnak, hogy megemlítsem az új kedvencemet, Laboda Robit. Két éve Pécs volt a legerősebb „nem-budapesti” központ, tavaly azt mondtam ezen az analógián, hogy Erdély az új Pécs. Idén a Felvidék volt az új Erdély. Laboda Robi is felvidéki, akit nem csak azért akarok megemlíteni, mert nekem nagyon tetszett a műsora, hanem azért mert jól példázza azt, amit fent is mondtam a slammerek életképességéről, a saját hangról, az egyéniségről. A slamben elég erősen körvonalazódnak a trendek, ahogy egyre többen kapcsolódnak be, az egyes személyek kontúrjai fokozatosan mosódnak el, és a slammerek betagozódnak egy-egy érvényesülést segítő instant megoldás sorába. Slágertémák, sokszor lerágott rímek, bevett interaktív gyakorlatok, gyakori hasonlatok, ismert karakterek idézése és utánzása útján sok kiszámítható szöveg terem. Ez a jelenség nem csak a slamet jellemzi, hanem minden művészetet, ami népszerű lesz. Laboda Robi azért volt fantasztikus, mert személyes helyzetét – azaz a határon túliságát – megrázó érzékletességgel, tökéletes hitelességgel, és mélyről jövő érzelmekkel tárta fel. Ő olyan egyéniség, aki a politikai témához úgy nyúl hozzá, hogy azzal kiemelkedik a masszából. Az identitás kérdése engem is állandóan foglalkoztat, csak az én dolgom könnyebb, én nem is nemzeti oldalról közelítem meg ezt a témát. Robi palóc tájszólása is a szövege hitelét emelte, és az egész csávó olyan jelenség, aki szinte azonnal megnyeri az ember rokonszenvét. Tökéletesen alkalmas slammernek, remélem sok van még a tarsolyban, és mielőbb ellátogat Pécsre. Rajta leszek az ügyön.

Az egészet úgy tudom összegezni, hogy a slam kicsit olyan, mint az evolúció: az erős és életképes példányok képesek fennmaradni hosszú távon. Aki bajnok akar lenni, annak nagyon sokat kell dolgoznia ezért, rengeteg akaraterőre van szüksége, hogy mindig ki tudjon mászni a szükségszerű gödrökből, képes legyen a megújulásra. Élénk külső és belső figyelem szükséges, reflexió, folyamatos törekvés az egyéniség kibontakoztatására, a fejlődésre. És a legnehezebb az egészben, hogy mindez igazán csak akkor fog sikerülni, ha természetes forrásból fakad. Mindenkinek eredményes egyedfejlődést kívánok!

Képek: Pereszlényi Erika - slampoetry.hu, gomorilap.sk

Egyetem alatt Erasmus ösztöndíjjal fél évig tanultam Hollandiában, egy Tilburg nevű, Pécs-méretű, Dombóvár-pezsgésű városkában. Az ilyen helyzetekben a történet az emberen belül játszódik, nem a külvilágban, a városban amúgy is üzemelt 19 coffee shop. Ekkor lett a kedvenc tárgyam a filozófia. Most, 12 évvel később, ha visszaolvasom az akkori beadandóimat, mindig meglepődök, hogyan lehettem képes ilyen elvont gondolkodásra.

Valamikor a szemeszter közepén meglátogattak a haverok. Hogy mi történt ez alatt, azt mindenkinek a fantáziájára bízom, én ugyanis alig emlékszem valamire azokból a napokból. A barátaimnak persze örök emlék.

Zozó tesiszakos volt, sokat mozogtunk együtt az éjszakában. Amikor hazatérésem után néhány hónappal bemutatott a csoporttársainak egy zajos szórakozóhelyen, és elmondta hogy „nála voltam Hollandiában”, ők valamiért rögtön hollandnak hittek, és minden erejüket összeszedték, hogy angolul társalogjanak velem. Vettem a lapot, játszottam a külföldit, és elmagyaráztattam magamnak a Beatrice „Boldog szép napok” című dalát, amit hosszas tanakodás után sikerült tömören megoldani: „dö bjutiful déjz”. Nagyon tetszett, hogy mellettem hirtelen megérezték, ők most reprezentálnak és bevezetnek a pécsi éjszakai életbe, miként mulat a magyar diák. Akkoriban még nem voltam ismerős más egyetemi karokon, meg tudtam őrizni az inkognitómat. Innen jött az ötlet.

Zozónak már tavasztól rágtam a fülét, hogy vigyen el a BTK-TTK gólyatáborba, Tatára. Azt ígérte, megoldja. Beadta a szervezőknek, hogy itt van a barátja Hollandiából, és nagyon szeretné megnézni, milyen egy magyar gólyatábor. A szervezők örültek, nekem pedig újra el kellett játszanom a hollandot.

Itt már pontosabban kidolgoztam a mutatványt, ami 5 teljes napig tartott. Az lett a háttér-sztori, hogy én magyar nemzetiségű vagyok, de általánosban kiköltöztünk Amszterdamba, már ott érettségiztem, én is tesire járok az egyetemen, gyorskorcsolyázó vagyok. Egyrészt tényleg koriztam valamikor, a betonon elég hihetően be is tudtam mutatni, előre hajolva, hátra tett kézzel. Ha azt hazudom, hogy focista vagyok, az első labda leleplezett volna.

Leszálltunk a vonatról a tatai vasútállomáson, a szervezők már vártak, Zozó odasúgta, hogy „műsor indul”. Ha bármikor valakinek egy kamaszkorában Hollandiába emigrált egyetemistát kellene eljátszania, a figura a következő. Lassan, vontatottan beszéled a magyart, mintha nem lennél biztos benne, hogy helyesen fogalmazol. Kevesebbszer viszed le a hangsúlyt, kérdések végén hozzáteszed, hogy „eh?”. Szleng és csúnya szavak kizárva. Nekem még akkora sikerem egy „bazmeg”-gel soha sem volt, mint ott, párperces káromkodás-tréning után. Kell tudni néhány holland szót, lehetőleg olyat, amiben van valahol „G” betű, például „Van Gogh”, akkor krákogni is lehet, az úgy meggyőző. Mesélj sokat a gandzsáról, ez úgyis érdekli őket, és tudni kell szép spanglit tekerni. Nem baj, hogy holland fiatalokat coffee shop-nak a környékén sem látni, mert csak a bevándorlók, turisták és a cserediákok szívnak, ezt itthon nem tudják, azt képzelik Hollandia egy tömör füstfelhőben úszó sajtsziget, ahol narancssárga biciklis kurvák, fapapucsban szedik a tulipánt a szélmalmok oldalában.

Abban az évben túljelentkezés volt a gólyatáborba, a seniorok létszámát csökkenteni kellett, ez el is hangzott a nulladik napi eligazításon, de mivel én „ilyen messziről jöttem”, természetesen maradhattam, mint csoportvezető. A hazugságom lett tehát a belépőjegyem. Amikor megjöttek a gólyák és megvolt este a bemutatkozó show, mindenki simán elhitte, hogy holland vagyok, mert felugrottam a színpadra és előadtam magam, bár a saját szereplésemről is csak utólag értesültem.

Egy kamuidentitással könnyű elvegyülni olyan közegben, ahol az emberek 95%-a nincs is magánál. A hiszékenység elég általános jelenség, egy gólyatáborban pedig jobbára felületes, és alkalmi kapcsolatok szövődnek, ami jó alap lehet a továbbiakhoz, viszont arra kevés, hogy ott a helyszínen alaposan megismerjünk valakit. Elég annyit tudni a másikról, amennyiről megjegyezzük, és képesek vagyunk elkülöníteni a többiektől. Harmadéves jogászhallgatóként is rendszeridegen lennék egy bölcsész-ttk-s közegben, de már csak az egyetemi előítéletek miatt is népszerűtlenebb és sokkal átlagosabb. Nem beszélve arról, hogy hazazavarnak még a gólyák érkezése előtt.

Akadtak igazság-pillanatok, amikor túl fáradt voltam, hogy megjátsszam magam, vagy éppen megkedveltem valakit, ilyenkor hirtelen hangnemet és stílust váltva kiestem a szerepemből és felfedtem a személyazonosságomat, ezzel rendre megdöbbenést váltottam ki. Lehet, hogy kitüntetve érezte magát az, aki megtudta rólam a valóságot, de a bizalmát valószínűleg örökre eljátszottam.

Több olyan eset is előfordult, akár évekkel később, amikor valaki nagyon kedvesen leszólított az utcán, kérdésekkel bombázott, „hogy-hogy itthon vagyok, ennyire megtetszett Magyarország, meddig maradok”, ilyenkor én jöttem zavarban, és inkább kimenekültem a helyzetből.

Nem szerettem volna másvalaki lenni soha, nem gondoltam azt sem, hogy szürke, vagy unalmas lennék így, ahogy vagyok. A hollandokkal az Erasmus alatt alig volt kapcsolatom, nem mondhatnám, hogy megszerettem őket, idegesítettek is, nem vágytam közéjük tartozni. Azt sem különösebben élveztem, hogy becsapom az embereket. Én nem akartam semmi mást, csak a gólyatáborba eljutni.  

Komment: A fenti hazugság teljesen igaz.

Tibor nehezen barátkozott a középiskolában, gondjai voltak a beilleszkedéssel. Az „Öthatos” szakiba jártak skinheadek, és a modellezőszakkörön összehaverkodott velük. Elég komoly második világháborús német arzenállal büszkélkedtek, és Tibort is vonzották az ilyen háborús dolgok.  Pitbull és Hitlercsabi sokat tudtak Rommelről, adtak Tibornak néhány Oi kor, meg Titkolt ellenállás kazit, és öltözködési tippet. Tibor vett magának a vásárban bomberdzsekit, rövidre nyíratta a haját, és felvette az apja munkavédelmi bakancsát. Így már bandakompatibilissé vált, és a suli után is a skinheadekkel lógott. Meséltek neki egy csomó rémtörténetet a cigányokról: kit hogy húznak le, vernek meg, hova törnek be, mit lopnak el. Pitbull és Hitlercsabi nagyon fel voltak háborodva azon, hogy ezeknek még maradt hely itt a Kárpát-medencében. Tibor sokszor látott már cigányokat, de egyet sem ismert közülük személyesen, nem is bánta, hiszen a hírek szerint kártékonyak lehetnek.

Egyszer Pitbull és Hitlercsabi elhívták Tibort masírozni Meszesre, amerre sűrűbb volt a romalakosság, azt mondták, megmutatják a cigányoknak, hogy ez itt a fajtiszta fehér magyarok hazája. Tibor vitt a bomberébe rejtve egy kis baseballütőt meg egy boxert, hátha nem elég egyértelmű a mozgalmi dal és a karlengetés. Összeverődött a banda a Konzumnál, a buszon beénekeltek egészen a Komlói útig, ott leszálltak és bevették magukat a házak közé. Egysoros oszlopba rendeződtek mind a hárman, és menetelésbe kezdtek, közben pedig náci mozgalmi nótákat daloltak eredeti nyelven. Az ablakokból néztek ki rájuk az emberek, de nem volt a környéken jellemző a német nyelvismeret, nem csoda, hogy nem értették meg egyből, mit csinál ott az a három gyerek. Tibor, Pitbull és Hitlercsabi addig meneteltek, amíg nem találtak egy alkalmas játszóteret, ahol cigánygyerekek lógaszkodtak egy kopott, rozsdás mászókáról. Tibornak ez volt az első fajvédelmi bevetése, ezért neki kellett elzavarnia a purdékat. Odament, kihúzta magát, és toppantott egy nagyot, mintha csak galambokat ijesztgetne, de a gyerekek nem rebbentek szét, csak csüngtek tovább a mászókáról. Tibor ekkor rájuk szólt, hogy most már aztán azonnal takarodjanak el onnan, és úgy egyáltalán mindenhonnan, ahol vannak, vagy lenni akarnak. A cigánygyerekek mintha nem értették volna, még mindig a mászókán lógtak. Az egyik ott kalimpált karnyújtásnyira Tibortól, aki megragadta a gyerek lábát és el akarta távolítani a mászókáról, de az úgy csimpaszkodott bele, hogy több értelme lett volna a vascsövet elfűrészelni. Egy másik közben leugrott, Tibor utána rúgott, de a gyereknek sikerült elszaladnia. Tibor ekkor elővette a baseballütőt és ütni kezdte vele a mászókát, hogy az csak úgy zengett. Erre az ütemes zajra felfigyeltek többen is a környékről, és rövidesen megérkezett egy valóságos cigánybanda: Fúrió, Rómeó, Leon és Belmondó, Gáspár, Menyhért, Boldizsár, Tarzan és Ronáldó, egyszóval sokan. Baseballütő ide vagy oda, ez a felállás alaposan átrendezte az erőviszonyokat. Tibor észlelt, körülnézett, de már hiába kereste Pitbullt és Hitlercsabit, elnyelte őket a föld, hát elhajította Tibor a baseballütőt és futásnak eredt. Nem volt valami jó futó, és az apja munkavédelmi bakancsa is csak nehezítést jelentett, hamar utolérték. 

Tibor megállt, lihegett, jócskán izzadt a bomber alatt. Körülvették a cigányok: Fúrió, Rómeó, Leon és Belmondó, Gáspár, Menyhért, Boldizsár, Tarzan és Ronáldó, egyszóval sokan. Mindannyian kezet nyújtottak és Fúrió visszaadta az elejtett baseballütőt is. Megkérdezték Tibort, hogy miért zavarja őt annyira, ha a gyerekek játszanak azon a játszótéren, egy olyan környéken, amelynek ő nem is lakója. Tibor az első ijedtségtől még nem tudott értelmesen megszólalni, ezért csak habogott. Azt ő is fel tudta mérni, hogy a romagyűlölő dumákra nem volna vevő ez a közönség, ezért bocsánatot kért, és megígérte, hogy nem fog több kellemetlenséget okozni. A cigányok mondták neki, hogy látják, milyen jó csávó, vendégük egy üdítőre, ha gondolja. Tibor megköszönte a szívélyes meghívást, de közölte, hogy neki perceken belül indul a busza a Fehérhegyi buszfordulótól, még éppen eléri, ha egy kicsit kilép. A cigányok udvariasan felajánlották neki, hogy elkísérik a buszmegállóig, hát jött vele Fúrió, Rómeó, Leon és Belmondó, Gáspár, Menyhért, Boldizsár, Tarzan és Ronáldó, egyszóval sokan. 

Ahogy a megállóhoz elértek, már csak az öbölből kisoroló kettes busz hátát látták távolodni, ahogy a hátsó ablakban Pitbull és Hitlercsabi vicsorognak, öklüket rázzák és a középső ujjukkal hadonásznak, „mutatják a fuck-ot”. A cigányok éles füttyentésekkel jeleztek a sofőrnek, aki megállította a buszt és kinyitotta az első ajtót. Tibor felszállt, bemutatta a bérletét, a cigányok utána, ők is felmutatták a bérletüket ahányan voltak: Fúrió, Rómeó, Leon és Belmondó, Gáspár, Menyhért, Boldizsár, Tarzan és Ronáldó, egyszóval sokan. Megköszönték a sofőrnek, hogy megállt, és megkérték, hogy egy percig maradjon még, hadd beszéljenek a hátul ülő skinheadekkel. Amíg a busz hátulja felé igyekeztek, minden utastól bocsánatot kértek a kis késlekedés miatt, majd körbeállták Pitbullt és Hitlercsabit. Elmondták nekik, hogy nem helyes idegen embereket fenyegetni a buszablakból, főleg ilyen ellenséges kézmozdulatokkal kísérve, csapjanak is hamar egymás kezére azért, hogy ezt megjegyezzék. Ekkor Leonnak az a pompás ötlete támadt, hogy mi lenne, ha pirospacsiviadalt szerveznének, amiben lehet fogadni Pitbullra és Hitlercsabira. Ez olyan hatalmas érdeklődést váltott ki az utasokból, hogy mind hátrajöttek fogadni vagy szurkolni, a buszsofőr is leállította a motort és beállt a nézők közé. Tibornál nem volt pénz, ezért Pitbullra feltette a bérletét. El is veszítette. 

Amikor lement a viadal, a busz továbbindult, de Tibornak le kellett szállnia, mert elbukta a bérletét. Szerencsére leszállt vele Fúrió, Rómeó, Leon és Belmondó, Gáspár, Menyhért, Boldizsár, Tarzan és Ronáldó, egyszóval sokan. Ekkor Belmondónak az az ötlete támadt, hogy Tarzan öregapjának ott áll a Zsigulija a Bongó presszó mellett, elkérik és elviszik vele Tibort hazáig, hogy kárpótolják a veszteségért. Tarzan elhozta a Zsigulit, Tibor beült az anyósülésre Rómeó ölébe, hátul kuporgott Fúrió, Belmondó, Gáspár, Menyhért, Boldizsár és Ronáldó, egyszóval elegen. 

Tibor megmondta a címét Tarzannak, és a kocsi elindult. A rádióantennát korábban valaki letörte, és csak egy Csóré duó kazetta volt a kocsiban, az ötös, hát azt hallgatták. Lassan haladtak, nehogy véletlenül valami szabályt megszegjenek, de így legalább útban Tiborékhoz minden női feneket megbámultak és osztályozták őket egyenként, a legformásabbak mellett elhaladva csordában kurjongattak is, aminek a hátsók gazdái nagyon örültek. 

Tiborékhoz érve a ház előtt találkoztak Tibor édesanyjával, Gizi nénivel, aki éppen a boltba igyekezett. Mindannyian bemutatkoztak neki: Fúrió, Rómeó, Leon és Belmondó, Gáspár, Menyhért, Boldizsár, Tarzan és Ronáldó, egyszóval sokan. Gizi néni nem tudta a neveket mind megjegyezni, de látta, hogy több emberre kell bevásárolni, mert meghívta Tibor cigány barátait vacsorára. Arra gondolt, hogy összeüt egy pörköltöt, így mondta. A cigányok lelkendeztek, és fel is ajánlották, hogy amíg Gizi néni pörköltöt főz, addig ők rendbe rakják az egész udvart, lenyírják a füvet, kigyomlálnak, összesöpörnek, kirakják a kukát is.

Mikorra Gizi néni megfőzött, a srácok végeztek az udvartakarítással és lehetett asztalhoz ülni. Tibor apukája, Jenő bácsi is ekkor érkezett haza. Ő először kicsit meglepődötta lelkes fogadóbizottság létszámán, ráncolta a homlokát, Tiborra is rászólt, hogy mit keres rajta a bakancsa. Aztán amikor látta, hogy van elég pörkölt, és konstatálta az udvar állapotát is,  megenyhült és segített a székhordásba, hogy odaférjen az asztalhoz jómaga, Tibor és Gizi néni mellé Fúrió, Rómeó, Leon és Belmondó, Gáspár, Menyhért, Boldizsár, Tarzan és Ronáldó, egyszóval sokan. Mindannyian szerették a pörköltöt, hálálkodtak kölcsönösen.

Tibor szülei nagyon örültek, hogy fiuknak végre sikerült barátokra lelnie.

Komment: Ezt a történetet idén év elején írtam, úgy volt, hogy megjelenik a PTE BTK Romológia Tanszék folyóiratának márciusi számában, erre a mai napig várok. Elégedett voltam ezzel az írással, és szerettem volna, ha többen is olvashatják, ezért döntöttem úgy, hogy közzé teszem a blogomon. Szerepelnek benne Pécsre vonatkozó utalások, mint az Öthatos, Konzum, Meszes, Fehérhegy, Komlói út, Bongó presszó, stb. Ezeknek nincs különösebb jelentősége a történet szempontjából, ez alapvetően egy mese, ami bármely olyan településen játszódhatna, ahol romák és nem romák is élnek, tehát akárhol Magyarországon, csak legyen helyi buszjárat. 

2001 nyarán kimentem melózni az USA-ba. Akkoriban divat volt, hogy az egyetemisták 3+1 hónapos munkavállalói vízummal szerencsét próbálnak júniustól szeptemberig, hát mi is nekivágtunk a barátaimmal. Egy minnesotai vidámparkban húztuk le a nyári hónapokat, de mivel szeptemberben már csak a hétvégeken tartott nyitva a park, találtunk egy kertépítő céget, annak dolgoztunk a hétköznapokon. Tavat ástunk, gyepet fektettünk, autópályák mellett támfalat építettünk. Ilyenek.

Egy kedd reggel éppen valahol a 212-es főút oldalában építettünk valami falat, ki tudja milyen okból, talán hogy megvédje az autósokat a földcsuszamlásoktól. Ástunk, ástunk, téglát raktunk, ástunk, ástunk, téglát raktunk. Valamikor 9-10 óra magasságában láttuk, hogy Joe, a brigádvezető jön a bobcattel, amiből zene szól, de a rockcsatorna műsorát megszakították, a Metallica King Nothing egyszer csak elhallgatott, és tárgyilagos stílusban bemondott valamit egy rádiószabvány női hang, amit az autóforgalom zajától nem egészen értettünk. Joe kiugrott a bobcatből, odajött hozzánk és azt kérdezte: „Hallotatok már a World Trade Centerről?”. Mondtuk, hogy persze, jártunk ott, amikor megérkeztünk június végén. „Na azok a tornyok eléggé odavannak!” mondta Joe, és visszaugrott a bobcatbe, hogy elkezdje gyakorolni a manőverezést. Joe kapott katonai kiképzést, számított arra, hogy most háború lesz, és ő is mehet harcolni. Alapvetően jó srác volt ez a Joe, csak egy kicsit agresszív, ha jól tudom a következő évben lesittelték, mert kiverte valakinek a szemét egy kocsmai verekedés során.

Ebédelni Edina városába mentünk, egy Burger Kingbe, ahol szinte csak értelmi sérültek dolgoztak. Mármint komolyan. Ugyanúgy, mint az egészséges emberek, csak ők lassabbak, viszont kedvesebbek voltak. Próbáltuk hívni a családot a telefonfülkéből, hogy ne aggódjanak, mi 1600 km-re vagyunk az eseményektől, de nem értünk el senkit, egyszerűen nem lehetett telefonálni, a rendszer megzavarodott. A tévéken folyamatosan az ikertornyok omlását láttuk „America under attack!” felirattal. A Bush-beszédet is ott a Burger Kingben néztük végig. Nyújtogattuk a nyakunkat, mert az egyik down kóros személyzeti csávó elállta a tévét. Éppen takarítania kellett volna, de elnéztük neki hogy érdekli a műsor, végül is az ő országát érte támadás. Mi közben azon aggódtunk, hogy most biztos zuhanni fog a dollár árfolyam, mi meg fele annyi pénzt viszünk haza. Ebben egyébként igazunk volt, 50 Ft-tal kevesebbet ért hirtelen minden dollár, csak itt ennél komolyabb következményei is voltak a tragédiának.

Munka után sikerült hazatelefonálnunk. Mindenkit megnyugtattunk, hogy semmi bajunk, azért szerencsére nagy ez az ország, és Minnesotában a Mall of Americán kívül nincs semmi, aminek érdemes volna nekivezetni egy utasszállítót. Az az USA legnagyobb bevásárlóközpontja. Az egyik magyar haverunk a vidámparkból egyébként jól ráijesztett a családjára, mármint nem ő, hanem egy másik csávó, akinek ugyanaz volt a neve, és szerepelt az egyik becsapódó repülő utas-listáján, mint magyar áldozat, bemondta a Kossuth rádió. A család egész nap zokogott, aztán este hazacsörgött a gyerek, hogy minden oké, életben van. Ő is csak akkor tudta meg, hogy erre, ezzel a névvel, Amerikában, aznap csak ötven százalék esély volt. Kapott is egy tortát, hogy szerencsésen túlélte.

Este elmentünk egy kocsmába Lakeville-ben, ahol laktunk. Olyan hely volt, mint amilyet az ember a filmeken is lát, ha útmenti, vidéki lebuj a helyszín. Légyzümmögés, country zene, piros műbőr, bizalmatlan arcok, depresszió. A tévén ott is folyamatosan a CNN ment: torony, repülő, torony le, Bush. Megadta az alaphangulatot. Én olyan hallgatag és szorongó kocsmában még életemben nem voltam, pedig láttam egy-két magyar válogatott meccset itthoni sörözőkben, és falun is megjártam jó pár italboltot.

A hétvégén a vidámparkban minden dolgozónak ki kellett tenni a névtáblájára egy amerikai zászlós matricát. Még a szomáliaiaknak is. Azoknak főleg. Aki pedig turbánt, vagy kendőt hordott, az a saját érdekében jobban tette, ha az is nemzeti színű volt. Szolidarítani kellett az amerikai néppel. Éppen az egyik játék irányító pultjánál ültem, egy olyan többszemélyes hajó volt, amit felhúznak egy liften, aztán lerohan egy lejtőn, egy nagy medencébe ér, és többméteres hullámot tol maga előtt, amivel lefröcsköli a medence feletti hídon áthaladókat. A régi vasárnapi Walt Disney főcímében is volt egy ilyen. Szóval ott álltam az irányító pultnál, aznap a parkba alig jött vendég, akikkel szolidáris lehettem, az idő is esős volt, az sem szolidarított. Egyszer csak jön két tízéves forma, átlagosan túlsúlyos kissrác, műanyag géppisztolyokkal, és lőnek rám, persze csak játékból, pedig nem is nézek ki arabnak. Az egyik azt mondja nekem „Kitört a negyedik világháború, mindenkit kinyírunk!”. Akkor megkérdeztem, mi lett a harmadikkal? „Azt már megnyertük!”

Komment: ez egy igaz történet, legalábbis én így emlékszem rá. Gondoltam elmesélem. Itt az alsó képen pedig mi vagyunk a barátaimmal azokban a napokban. Én vagyok a hátsó kék.

„Megbocsátok, de nem felejtek. Semmi baj, nincs harag, de azért a kurva anyád! Felőlem kibékülhetünk, de ezentúl ne számíts tőlem semmi jóra! Ássuk el azt a csatabárdot, csak el ne felejtsük, hogy hova ástuk!”

„Megbocsátok, de nem felejtek! Bandatetoválásnak is tökéletes. Ne baszakodj velem, mert lehet, hogy az emberi lélekről nem tudok sokat, de elintézlek, amikor a legkevésbé számítasz rá!”

Megbocsátok, de nem felejtek! Összefirkált tiszta lap, a kegyelem paradoxona. Van sérelem, van emlékezet, nincs új kezdet, csak beárnyékolt folytatás. Valami elromlott, nem javítjuk meg, csak őrizzük, hogy emlékezzünk rá, egyszer működött. A macska már rég meg van dögölve, de megtartjuk, kitömjük és néha simogatjuk is, mintha több volna, mint egy preparátum.   

„Megbocsátok, de nem felejtek!” Egy életre spájzolt indulatok sorakoznak dunsztos üvegekben a hippocampus polcain. Túlérett önérzet, bosszúszomj, önsajnálat, az áldozatiság szégyene, és a lelket erjesztő sértések visszhangja. Ennek hordó kéne, nem is befőttes üveg.

„Megbocsátok, de nem felejtek!” Mint a hűtlen társnak, aki megretten az elveszített megszokottságtól, és visszasírja magát, de egészen biztos, hogy miközben megcsalt, arra gondolt, hogy erről is én tehetek, mert nem vagyok neki elég, vagy ő nem elég nekem. Én hinni akarom, hogy ő tényleg, de tényleg szégyelli magát, ezért megszánom, visszafogadom, de a sérelmet zsebre vágom jokerlapként, hátha jó lesz még valamire, és bedobhatom minden vitában, ha elfogynak az érveim.

„Megbocsátok, de nem felejtek!” Utolsó figyelmeztetés egy vízi hullának, hogy „legközelebb nem úszod meg!”

Komment: Ez minden különösebb apropó nélkül készült. Az a tapasztalat indította el a gondolkodás folyamatát, hogy gyakran találkozni olyan emberekkel, akik önmagukra igaznak hitt, elvi állásfoglalásnak tartott tévedésekkel barikádozzák körbe sérülékeny egojukat, és egészen addig szoronganak közte, amíg el nem gondolkodnak egy kicsit. Pélául sérelmeket cipelnek évekig, szinte megmerevednek tőle, mintha az valami dogma lenne, és azt gondolják, hogy a világhoz, az emberekhez való ilyen viszonyulásuk határozza meg a személyiségüket, illetve ez ad nekik biztonságérzetet.

A megbocsátás és a felejtés együttesen fennálló tényezők. Felejtés alatt arra gondolok, hogy nem teszünk egyenlőségjelet az adott személy és a vele kapcsolatos sérelem között, hogy nem akarunk elrkölcsi alapot építeni magunknak abból, hogy valaki valamivel megsértett. A megbocsátás nem arról szól szerintem, hogy mi mennyire jók vagyunk, hogy elnézzük a másik hibáját, hanem arról, hogy a másik a hibája ellenére értékes nekünk annyira, hogy nem azonosítjuk azzal. Hogy képesek vagyunk őt elismerni, a tőlünk független vonatkozásaival együtt, hogy az ő igazi lényege túlmutat a velünk való kapcsolatán, és ezt mi is felismerjük. A megbocsátás a saját egonkkal való küzdelem.

A múlandóságon oly sokat merengve,

Mélabús gondolat rakományt átvisz,

Nagy költő száznál több dicső szonettje

Zengi a termékeny a midlife crisis-t.

Gyermekek, utódok fontosságát

Nyomatékosan újrázza egyre,

Bennük megtoldani elherdált mását

Voltaképp ehhez van leginkább kedve.

Ne feledd, költő, nem mindig egykorú

Hajónyi test és kormányos lélek,

Ha korhadó bárkád tengerbe borul,

Fiad nem hivatott pótolni téged!

            Teremtést kíván, ha kora ellepi,

            De nevelni is kell, nem csak nemzeni.

Komment:  A 2014-es Ördögkatlanon szervezett Shakespoetry eseményre szonett is készült. Ez az. Elolvastam jónéhány Shakespeare szonettet, elég sok volt a hasonlóság közöttük, és itt most nem a formára gondolok, hiszen az kötött, ettől szonett. Nekem elsőre a kapuzárási pánik ugrott be róluk.

Ismeritek azt a helyzetet, amikor egy jól konzervált hatvan körüli faszi tol egy babakocsit egy kb. harmincnak látszó fiatalabb nővel? Meghatottságtól fátyolos tekintettel, igazi áhítattal nézik a gyereket, a valódi csodát, aki vitathatatlanul értelmet ad az életnek, és még bármi lehet belőle, bárhová eljuthat, bármit feltalálhat, bármit irányíthat. Elsőre azt hinnéd, hogy három generáció mereng az élet különböző szinjtein, papa elkísérte lányát és unokáját egy kellemes délutáni sétára. A férfi és a nő közötti nexus megítélését a korkülönbség még egészen leegyszerűsítené, amíg nem bonyolít rajta az, hogy az idősebb férfi olyan gesztust tesz a nő irányába, ami sokkal inkább párkapcsolatra emlékeztet, például megfogja a nő seggét, vagy megcsókolja a száját. Onnantól joggal gondolhatod, hogy a faszi adott még egy esélyt az életnek, nehogy már együtt kelljen megöregednie a "régi" asszonnyal, azaz papírforma szerűen beütött nála a kapuzárási pánik. Ezért elkezd szépen a korábbiaktól eltérő, már-már indokolatlan mértékben sportolni, motort vásárol, vagy sportkocsit, búvártanfolyamra jár, pilóta órákat vesz és ejtőernyős ugrásokat végez ebben az új önmegvalósító érában. Aztán a csodálatos fiatalodás folyamata során megjelenik a képben egy új nő, aki annyi idős, mint a férfi gyereke, jön a válás, a korábbi fészekalj megrogy, a felnőtt gyerekek kiakadnak, mert az addig szentnek hitt házasság intézménye nem állja ki a midlife próbáját. És egyszer csak az új nőből lesz feleség, aztán anya, és apa most megpróbál minden csorbát kiköszörülni, amit előző életében elkövetett.

Ezek mind sztereotípiák, az ismeretségi körömben egyébként egész gyakoriak, hiszen egy szinte természetes jelenségről beszélünk, amely nőket és férfiakat egyaránt érint, csak a férfiak esetében egy kicsit látványosabb. Szó sincs arról, hogy elvitatnám a hatvan körüli férfiak újrakezdéshez, babázáshoz való jogát, és nyilván én is ki leszek téve ennek a veszélynek ha megéremazt a kort, mégis szeretném elkerülni, hogy minden felépített rendszeremet újra kelljen értelmeznem, ezért olyanná akarom építeni a saját családomat és házasságomat, hogy azt ne kelljen lecserélnem húsz-harminc év múlva. Nem a gyerekem szalagavatójára járókerettel menni, és azokat a sorozatos kellemetlenségeket sem kívánnám neki, hogy folyton el kelljen magyarázni, hogy én nem az öregapja vagyok.

Kisgyerekként nagyítóval hangyákat égettem, akkor látogattál meg először. Meg is sajnáltam a kis hangyát, ne félj! Pedig aztán annyi van belőlük, a spájzba is mindig bejárnak, anyám irtja őket, de jó, tudom, én nem a kaját védtem, hanem kedvtelésből égettem, és ez nagyon helytelen.

Alsóban volt egy cigány osztálytársam. Mindenki csúfolta, hogy büdös. Mondjuk tényleg füstszaga volt. Eleinte barátkoztam vele, időnként volt nála pénz, ahhoz képest egész sok, amennyit én kaptam otthonról, és párszor meghívott kólára, meg kókusztekercsre. Akkor el is bizonytalanodtam, hogy tényleg cigány-e, de a többiek meggyőztek, és egyszer még én is csúfoltam. Nagyon sírt utána, és te este megint eljöttél. Egész éjjel nem tudtam aludni, mert a Kalányosra gondoltam. Másnap bocsánatot kértem volna, de nem jött többet iskolába.    

Egyszer a boltból nyalókát loptam. Amint kijöttem, ott vártál a bejárat előtt, ráncoltad a szemöldököd, aztán követtél egészen az első sarokig, ahol kibontottam. Annyira szar íze volt, hogy a felénél kidobtam a kukába. Nem is loptam többet utána.

Gyerekként azt hittem, hogy vasárnapokon megszabadulok tőled, sorban álltam a gyóntatószéknél, hogy ott majd rábízlak azokra a csuhásokra, akik a rácson keresztül szabják ki rám a miatyánkokat. Mindig hamar elhadartam a penitenciát, hogy le ne késsek az ostyaosztásról, de neked nem volt elég sem áldozás, sem miatyánk, sem mise, hétfőn kezdődött minden elölről: jegyzeteltél szorgosan minden füllentés, veszekedés, káromkodás, maszturbálás, vagy kihagyott ima után. Most csodálkozol, hogy nem járok már templomba?

Gimnáziumban puskáztam a fizika témazárón. Felnéztem, láttam, hogy ott állsz a padom mellett és ingatod a fejedet. Nagyon zavartál a dolgozatírásban, ideges lettem, és azt gondoltam, jobb lett volna, ha tanulok, mert akkor biztosan mást bámulnál. De amikor kiosztották a dolgozatokat és kiderült, hogy ötöst kaptam, jól kiröhögtelek, és ezen felbuzdulva puskáztam később is, viszonylag gyakran. Eleinte még kintről néztél, az ablakon át, aztán egy idő után már sehonnan. Az érettségire se jöttél el, pedig ott aztán lett volna min szörnyülködnöd.

Az egyetem alatt néhányszor megcsaltam a barátnőmet különböző bulikban. Azokat bezzeg hanyagoltad, utána meg mindig arra az iszonyra voltam kénytelen ébredni, hogy nem csak kurva másnapos vagyok, de még te is baszogatsz. Amikor pedig valami partyra véletlenül beugrottál, általában olyankor érkeztél meg, amikor már éppen elkezdtem volna jól érezni magam. Ezekből a bulikból hamar hazamentem.

Azért is szeretem az irodalmat, mert abból kiderül, hogy szerencsére nem csak engem tüntetsz ki a figyelmeddel. Ott van például Macbeth, Raszkolnyikov, vagy Ágnes asszony. Ezekhez képest én olcsón megúsztam eddig. Rólam nem is írt senki semmilyen művet. Saját magamon kívül persze.

De tudod mit? Jó, hogy tartjuk a kapcsolatot, mert bár néha idegesítesz, és időnként még hátráltatsz is, de tudom, hogy ezzel engem óvsz, és segítesz a világban eligazodni. Emlékeztetsz arra, hogy ember vagyok, aki esendő, de fejlődőképes. Segítesz a döntéseket meghozni, nem mindig értünk egyet, de általában a vitákat te nyered. Segítesz emelt fővel járni, mások szemébe nézni, gyereket nevelni, családban élni, munkát végezni és néha, ha már minden ötlet csődöt mondott, még szöveget írni is.  

Komment: A 2014-es Ördögkatlanra írtam ezt a szöveget, a PTE BTK által szervezett Shakespoetry elnevezésű rendezvényre, ahol Shakespeare drámákra kellett rezonálnunk. Jól bele is ástam magam a W.S. témába, több drámáját elolvastam, végül is a Macbeth tetszett legjobban, azon háromszor átrágtam magam, két fordításban, és megnéztem három különböző élő előadását is. Nehezen állt össze szöveg, több problémát is igyekeztem, különböző irányból megközelíteni, de nem voltam képes ezeket mélyebben átélni. Ezért kerestem meg magamban a központi problémát, a lelkiismeret és életút közötti összefüggéseket.

Az én lelki életem elég élénk, könnyen keresek és találok hibákat magamban, de mivel ezt annyira nem élvezem, ezért inkább próbálom elkerülni őket. Olvastam Aronson könyvét az önigazolásról, és elég ijesztőnek találtam azt, hogy feszültségoldó belső magyarázkodás útján mennyire képes eltorzulni az ember személyisége, tulajdonképpen anélkül, hogy a "helyes" útról való letérést észrevenné. Ahogy apró lépésenként morzsolja el az saját erkölcsének ideáját, miközben azt gondolja magáról, hogy minden ugyanúgy halad tovább, mint addig, ő még ugyanaz az ember. Holott az önigazolás természetesen egy konfliktus az általunk is elfogadott erkölcsi renddel, amit a lelkiismeret síkján vív az ember, hiszen az erkölcsi rend egy ponton megbicsaklik és alulmarad, maga alá gyűri az az előny, amit nyer az ember, ha túllép a régi renden. Valahol természetes dolog is, hogy próbáljuk oldani azt a feszültséget, amit okoz ez a belső konfliktus, csak azt kell észlelni, hogy ez hová vezet, ha rutinná válik.

Ez a szöveg persze nem az önigazolásról szól, az csak annyiban kapcsolódik, hogy a lelkiismeretet roncsolja egész észrevétlenül, és ezért erős és aktív lelkiismeretre, azaz stabil értékrendre és intenzív külső-belső figyelemre van szükség, hogy az ember ne romoljon meg a csábító lehetőségek sűrű erdejében. Természetesen a hibák elkövetése hús-vér emberek esetében elkerülhetetlen, de az a legfontosabb, hogy ezeket észlelnünk és vállalnunk kell ahelyett, hogy kimagyaráznánk.

Árvaság, nyomor, gonoszság, erőszak, változatos halálnemek,

Öncsonkítás, kannibalizmus, emberrablás, állati tetemek,

Rettegés, árulás, őrület, bosszú, rosszindulat, baljós zene,

Hogyan kíméljelek tőlük meg, ha tele van velük minden mese?

Ha már eleget tudsz a rosszról, attól a jót majd felismered?

Vajon azzal óvlak, ha altatlak, vagy azzal, ha ébresztelek?

Trauma és krízis nélkül, fejben vajon felnőnél?

Ha nincs kivel megmérkőzni, történik-e fejlődés?

Mit csinálna Luke Skywalker, ha nem volna Birodalom?

Miről szól a történet, ha kimarad a bonyodalom?

Jancsi és a Juliska az erdő mélyén találtak,

Egy mézeskalács házikót, és joggal nézték kajának,

Hát letörték a postaládát, és futásnak eredtek,

Hazavitték, megették, és fogat mostak utána.

A Kisvakond mindent megold, valóságos csodalény,

Piroska a nagymamához biztonságban odaér,

Pimpárén és Vakvarjúcskán segít majd az Ofotért,

Erdős Virág megdicsérne ezekért a sorokért.

János Vitéz hazatért, az egész falu várta,

Iluska se halt meg ám, csak kiment Angliába.

Az aranyhörcsög azért nincs itt, mert Nils-sel van éppen,

Ugye, mennyivel jobb érzés, ha még hiszel a mesében?

A jövőben bizakodni lesz majd kedved így,

Lelkesedj, hogy Meseország jobban teljesít!

A gyufaárus lány, ne aggódj, munkát kap egy trafikban,

Tündérkertben szemetelés nincs, vagy épp csak alig van.

Szegénylegény közmunkában kapát fogni sose rest,

Dunnarázás előtt küld a Holle anyó sms-t.

Ha Fehérlófia hazajönne, és messze van a másvilág,

Telekocsival hozza el egy megbízható griffmadár.

Vuknak fürge róka lába mindig biztos helyre lép,

És nem adnak a vadásznak fegyvertartási engedélyt.

Meseországban minden este libacomb a vacsora,

Tandíj, csöves, rezsi, atom, azt sem tudják micsoda.

Csak gyerekek élnek itt, és nekik szól történet,

Nehogy rosszat halljanak, mert attól úgysem fejlődnek 

Hisz akkor jó a mese, hogyha csak a jóra tanít,

Itt a vége fuss el véle, addig éltek, amíg!

Komment: 2014.03.19-én, a Viccaverzére, amelynek témája a "Cenzúra" volt, eredetileg ezt a szöveget vittem volna, aztán jött a Papás ötlet, és azt írtam meg inkább, mert az jobban megfelelt a saját elvárásaimnak. Ez viszont lehet, hogy a közönségnek felelt volna jobban meg. Ez viszont csak akkor derülne ki, ha elmondanám valahol élőben. Ha úgy látom, hogy itt népszerű, akkor lehet, hogy kipróbálom. Ez is olyan régi-kövis, kötött soros, páros rímes, mondókázós, ritmikus, skandálható darab.

T: Napperzselte talaj, lángot izzó pirkadat,
batyuba pakolt slamsorsok ringatva,
lépésenként összesodrozódó biztosítókötéllé,
mit másztában az égre égetnek fel.

K: Jó, figyelj, ebből szart sem értenek. Kezeket fel, érti valaki? Nem kell kamuzni.  
Na, azt mondja a Gergő, hogy egy utazásra viszünk el titeket a slam és a barátságunk légifolyosóin. Ezt az „összesodrozódó” szót ő találta ki, szerintem ilyen nem létezik.

T: Tértelen csak arcok, név ködhomályban, de nemes szívre
bólintó „adjon az istent”-t sugárzik útkeresztben emlék.
Egy darab kiragadott pillanat, még mindig ott vibrál, később
hátra újbegyek tenyér beszéd vers zene energiacserék.

K: 2011. március 16-án láttam először Tengler Gergelyt az Estben, tisztán emlékszem a zsűriasztalra odavágott mikrofon csattanására, ahogy a hangszórók visszhangozzák. Egy héttel később az utcán fel is ismertem, biccentettünk egymás felé és mentünk tovább.

Júniusban aztán csörgött a telefon, Angyal Gyula volt az. Kérdezte, hallottam-e a Rockmaratonról, mondtam, hogy ja, évek óta játszunk ott a zenekarommal, és mellesleg a szervezésében is részt veszek. Ezután elmagyarázta, hogy az egy rockfesztivál Pécs mellett, ahova most slamet szervez, én is menjek, bevisz ingyen, bejuthatok a VIP szektorba és még zenekarokkal is találkozhatok. Valami baj lehetett a vonallal…vagy a Gyulával. Azért én mégis kötélnek álltam, és kiderült, hogy nagyon is jól tettem, mert ott végleg összebarátkoztam TG-vel, és emiatt örökre hálás leszek a Gyulának.

T: Egymás erősítő szép dísztartásunk, mint elnyílt kerti virágokból válltömés,

K: Összecsimpaszkodó lendületnégyzeten tollversenyfutás, hangsebesség-áttörés,

T: Kigombolt szív nyitott dobogása gondolatot csiszol, maradéka lap,

K: Alapot ás közösségi háznak, más is lakhat abban, mint Apa és a Nap!

TK: SZÓ – PIA – NE – SLAM, SZÓ – PIA – NE – SLAM! SZÓ – PIA – NE – SLAM, SZÓ – PIA – NE – SLAM!

„Sopianae koktél, széllel bélelt szívószál, sajnálom, hogy elmentél, de köszönöm, hogy itt voltál. A Pannon fülharmonikus repedésein át, meg át-szűrődő szívzörejekből, szövök egy új litániát….”

K: Részlet Áldozó Krisztián „Sopianae koktél” című szerzeményéből.

T: Vidéki men! Iszik, és keményen ráiszik.

K: Good evening Budapest!

T: Szerinted itt mindenki Pesti?

K: Helló Vidék! ­ –TK: itt vagytok ?

K: Szeged Sun City! – T: Itt vagytok?

K: Veszprém, Királynőváros! – T: Itt vagytok?

K: Savaria slam poetry! – T: Itt vagytok?

K: Miskolc, Acélváros! – T: Itt vagytok?

K: Alisca slam, alighanem! – T: Itt vagytok?

K: Batta szíve panellakás! – T: itt vagytok?

K: Erdélyi slammerek

T: Itt vagytoook? Te figyelj, Erdély az most vidék?

K: Nem, Erdély az Erdély.

T: Úgy mint a life is life?

K: Nem, az a Pécs az Pécs.

T: Bazmeg, összezavarsz.

TK: Politika botrány, dunaparti dumaparty, cenzúra, pletyka, sztárhegyek, ez a Pilvaker!

K: Installáld fel a magyart jókedvvel, bőséggel,

T: Gyújts feléje égő spangl, ha küzd ihlettelenséggel,

K: TV-t aki rég nem néz, bassz reá egy rettentőt,

T: Megbűnhődte már e nép az úttörőnyakkendőt!

TK: Metszett torkon szivárgó imádatok, itt slammaffia van, úgyhogy vigyázzatok! (suttogva)

K: Trafómutyi az, hogy mindig a Márk nyer.

TK: Slam poetry slam polip poetry slam polip poetry slam polip poetry SLAM!!!

T: Írni, mintha szólnál? Tudom, hogy vonz, pedig sokkal jobb a „talanság”!

K:Papír…

T: …talanság

K: Mobil…

T: …talanság

K: Tablet…

T: …talanság

K: az telenség.

T: Formálom ha úgy esik, és te…

K: és te?

T: és te?

TK: és te miért slammelsz?

K: és te?

T: és te?

K: és te?

TK: és te miért slammelsz?

T: és te?

K: és te?

T: és te?

TK: és te miért slammelsz?

K: serkentés

T: öngyógyítás

K: önkifejezés

T: révület

K: megnyugtatás

T: felzaklatás

K: feloldódás

T: önkívület

K: lebuktatás

T: lebegtetés

K: utazás

T: természet

K: füleknek

T: szíveknek

K: zsebeknek

T: elméknek 

K: érted

T: érted

K: értem

T: értem

K: értetek!

T: értetek!

K: értitek?

T: értitek?

K: érted?

T: értem.

T: érted?

K: értem.

TK: értitek, hogy értetek?

TK: Egymás erősítő szép dísztartásunk, mint elnyílt kerti virágokból válltömés,

Összecsimpaszkodó lendületnégyzeten tollversenyfutás, hangsebesség-áttörés,

Kigombolt szív nyitott dobogása gondolatot csiszol, maradéka lap,

Alapot ás közösségi háznak, más is lakhat abban, mint Apa és a Nap!

Komment: Ez egy TG-vel közös szöveg, amelyet APAÉSANAP néven, versenyen kívül adtunk elő 2014.04.24-én, az A38-on, az Országos Team Slam Bajnokságon. A közös slam gondolata már régóta ért bennünk, eleve rengeteg időt töltünk együtt, a barátságunk és a slam poetry erős összefüggéseket mutat, nálam eleve TG volt az egyik fő katalizátor az indulásnál.

Ennek a konkrét szövegnek az alapötlete a 2013-as év végén merült fel. Vannak  közöttünk alapvető stílusbeli különbségek, sőt egy elvontság-közérthetőség skálán talán a két végpontban helyezkedünk el. Ugyanakkor hasonlítunk is, komoly szerepet kap a ritmus mindkettőnk verseiben, törekszünk a zeneiségre is, és sokszor erőteljes érzelmeket viszünk a színpadra. Azt gondoltuk, hogy megpróbálunk mindezt színpadra vinni, és előnyt koválcsolni a különbségekből és hasonlóságokból egyaránt. Személyes szövegre törekedtünk, fókuszban a barátságunk történetével, amelyből mindketten folyamatosan erőt merítünk ezen az úton. Igyekeztünk ívet szerkeszteni, tempót fokozni, egy izgalmas szöveget kihozni. Mivel két párhuzamos szálon fut a történet, amelyből az egyik a slam poetry, (mint színtér és műfaj egyaránt) van néhány belső poén, de úgy gondoltuk, hogyezt érteni fogják, akik ezen az eseményen jelen lesznek. Meg akartuk jeleníteni a barátságunk egyes állomásait, így kerültek be a szövegbe Angyal Gyula és Áldozó Krisztián, akiknek ebben szerepet tulajdonítunk, tök függetlenül attól, hogy egyébként milyen (árnyalt) véleménnyel vagyunk az említett személyekről. A vidékiség is szerepet kapott, hiszen ezt mindketten képviseljük.

Ezt már korábban is leírtam és elmondtam, Tengler Gergely barátsága nagyon fontos a számomra, mondhatni sorsfordító, és őszintén örülök, hogy ez a közös szöveg létrejött. Nem volt különösebben nehéz megírni, elég gördülékenyen ment a közös munka, mindvégig bíztunk egymásban, magunkban és abban, hogy az eredménnyel végül elégedettek leszünk. Jól felkészültünk, és minden a tervek szerint sikerült, sőt talán még jobban is, mert tele energiával, maximálisan pozitív hangulatban, tiszta fejjel léptünk színpadra, és kihoztuk magunkból azt az erőt, amihez ketten kellettünk. Óriási élmény volt, és számomra eddig ez a verseny favorit, mert itt nem versenyeztem, éppen ezért egyáltalán nem is szorongtam miatta. 

Várjuk a videófelvételt, és köszönjük a meghívást a Slam Poetry Budapestnek, Hugeenak, Balinak, minden résztvevőnek! 

Csuklómon elmosódott pecsétek mesélnek

Érzésekről, amikre azt hittem, nem érhetnek véget.

Elvágtató időkről szóló meg nem írt regények

Hőse vagyok, jutalmam egy félig örök élet.

Még mindenre ráérek, hát semmit nem csinálok,

Csak terveket szövögetek a világmegváltásról,

Bármi lehetek, ameddig semmihez se kezdek,

Semmit nem veszítenek, akik semmit se tesznek.

Egyszer arra ébredek, hogy fogalmam sincs ki lettem,

Nézegetem magamat, de más néz vissza helyettem

A tükörből, s én rászólok, hogy „állj már ki a képből!”,

De rájövök, hogy én vagyok az, és kiállni késő.

Akkor visszagondolok, hogy ki lehettem volna,

Ha idejében rájövök, hogy nem vár meg a holnap,

És mindig egy, csak egy lépéssel magam előtt járok,

Talán nem is gyászolnám a múló ifjúságot.

Komment: Ez a vers tulajdonképpen Kosztolányi Dezső "Üllői úti fák" költeményének átirata, amit a manapság népszerű Kávészünet zenekarral közös pécsi koncertre írtam. A Kávészünet klasszikus és kortárs magyar verseket zenésít meg profi módon, és iskolákban tartanak rendhagyó irodalomórákat. Ez a kezdeményezés, illetve maga a zenekar (a slamhez hasonlóan) korszerű eszközökkel hívja fel a fiatalok figyelmét a költészetre, és így közvetlenül, vagy közvetve járul hozzá az érzelmek gazdagodásához is. Az est során az egyes dalok előtt elhangzottak a dal alapjául szolgáló versek átiratai is, mint ez a fenti. Egyszerű, már-már dalszövegre hasonlító kis költemény ez. 

Megint csak nem magyaráznám túl, hiszen (rám jellemzően) elég világos amit mondani akarok az egésszel. "Ne pofázz, csináld amíg fiatal vagy, az időd és energiád véges, akármilyen határtalannak tűnik néha!" Kábé ennyi. Nem árnyaltam túl a dolgot.

Időnként visszatérő téma ez nálam, főleg egyetemista létformám kritikája, hiszen akkortájt tökéletesen elégedett voltam azzal, hogy van hallgatói jogviszonyom és teljesítem a vizsgáimat, aztán utólag jöttem rá, hogy mennyi időt elvesztegettem hülyeségekkel, kocsmázással, alvással, tévé-bambulással. Jó, nem voltam teljesen tétlen, sőt akkoriban valószínűleg azt is hazudtam magamnak, hogy én minden tőlem telhetőt megteszek és milyen elfoglalt vagyok, de még annyi mindenre lett volna időm, például zenélni, zenekarozni, írni. Ezeket jobbára az egyetem után kezdtem, amikor már sokkal kevésbbé értem rá. Annak az öt évnek a holtideje ment a levesbe, de még szerencse, hogy idejében észbe kaptam.

Öregapám nagyon utálta a rossz híreket. Olyankor mindig megharagudott a világra és sértetten elvonult. Az elhallgatás az ötvenes években kezdődött, amikor feleségül vette a Mamát, aki a módszert kidolgozta.

A Mama minden reggel elsőnek kelt, reggelit készített, az újságból kivágta a rossz híreket, mondván, hogy az recept, vagy horoszkóp volt, a rádiót zenére hangolta, anyámat és a nagybátyámat iskolakészen asztalhoz ültette, és reggeli közben beszélgettek a gyerekek kiváló eredményeiről. Ha anyám megyei oroszversenyt nyert, az öccse meg gátfutást, a Papa ünnepelt, és végtelenül büszke volt. Ha pedig valami tragédia történt, elveszett egy pár kesztyű, anyám összejött apámmal, működésbe lépett az elhallgatás. Anyámat apám mindig csak addig kísérhette, ameddig nem lát el az ablakból a Papa.

De a Mama sem tudott minden hibát eltakarni a korántsem tökéletes világon. Egyszer például vendégek jöttek az NDK-ból, és a német rokon rövidnadrágban ült le reggelizni. Ezen a Papa annyira felháborodott, hogy felállt az asztaltól. Egy héttel később elmentek a németek. A Papa még várt néhány napot, aztán előjött a szobájából.

Egyébként zenetanár volt. Egyszer annyira megfújt egy szaxofont, hogy félig belesüketült, onnantól a családnak kicsivel könnyebb lett. Aztán kapott a Papa hallókészüléket, ami vagy sípolt, vagy elromlott. A tévét fejhallgatóval tudta nézni, de olyan hangosan, hogy a másik szobában tisztán értettük, amint a Derrick megoldja a bűntényt. A Papa azt sem hallotta soha, hogy mennyire csámcsog evés közben, és olyan füttyszerű felhangokkal cuppogott a csontokon, hogy begerjedt tőle a hallókészüléke. Amikor működött. Családi összejöveteleken odaült a szintetizátorhoz és lejátszott nekünk pár nótát, de annyira hamisan énekelt, hogy mindig rám tört a röhögés. Anyám szeme szikrákat szórt, hogy „azonnal hagyjad abba”, de attól csak még jobban kellett.

A Mamának nagy teher volt az elhallgatás, egy napon feladta, megbetegedett, és a haldoklást nem tudta eltitkolni a Papa elől. A Papa gyászolt még tíz éven át, féltávig a Mamát, onnantól saját magát, és ha meglátogattam, mindig azzal üdvözölt, hogy „meghalok”. Ha nem akart velem beszélni, akkor azzal, hogy „meghaltam”. Olyan volt, mint a Rockmaraton: évekkel korábban bejelentette, hogy vége, aztán mégis tovább működik. Annyi közölnivalója maradt, hogy az élet értelmetlen szenvedés, és nem születne még egyszer, az holtbiztos. Ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy minek kellett ennyit erőlködni, ha magától is erre a konklúzióra jutott. Én pedig itt vagyok huszonikszéves fejjel, és ezt kell hallgatnom. És akkor egyszer utánaszámoltam: a Papa 1917-ben született, a negyvenes években, még bőven a Mama előtt, volt annyi idős, mint én éppen. Lehet, hogy neki is volt egy ugyanilyen papája?!
 

Komment: Ez a szöveg a 2014. március 19-én, a Pécsi Est Caféban tartott "Viccaverze" elnevezésű slam versenyre készült, amelynek témája a "cenzúra" volt. Néhány nappal a botrányoktól sem mentes Pilvaker után, és két héttel a választások előtt, szinte biztos voltam abban, hogy az aktuálpolitikai felhangok fognak uralkodni az esten. Mivel én alapvetően igyekszem tartózkodni a nyílt és konkrét politizálástól, mert az szerintem a szöveg tartósságát veszélyezteti, ezért megint a nehezebb feladatot választottam, a saját élményeim között kerestem olyanokat, amelyek egybecsengenek a cenzúra jelenségével, konkrétan a saját, családi öncenzúránk jutott eszembe, amely nagyapám jókedvét hívatott szolgálni.

Nagyapám elég sajátságos figura volt. Nem mennék bele a teljes élettörténetének bemutatásába, 95 évet nehéz összefoglalni, az engem érintő tényezők pedig szerepelnek a fenti szövegben. A lényeg az, hogy olyan volt a Papa, mint egy dinamit, nagyon érzékeny és mindenfajta zökkenésre robbant, és aki a közelben tartózkodott ilyenkor, az ennek kárát látta. Nagyanyám egész életét vele töltötte, ami rengeteg szorongással járt, folyamatos készenléttel, éberséggel, és mindig igyekezett úgy alakítani mindent, hogy az a Papának megfeleljen. A történetnek van néhány kitalált eleme, a süketség pont nem az, viszont nagyon érdekes, hogy annak ellenére, hogy a Papához egy idő után már sokkal kevesebb információ jutott el, mégis összerakott magának valami olyan tényállást, amit felháborítónak talált, és ezzel okot adott arra, hogy a Papa kiadja minden dühét, és ebből általában a Mamának jutott a legtöbb. A család ezt mindig szerette volna megelőzni, és ez a készenlét, illetve öncenzúra kiterjedt mindenkire. Persze, amikor jó kedve volt az öregnek, ami szintén gyakran előfordult, akkor az  is kihatott mindenkire, mert olyankor kedves volt, és mindenkit szeretett.

Én elég sok dologban hasonlítok a Papára, van is egy állandó félelmem, hogy olyan leszek, mint amilyen ő volt, legalábbis öregkoromra. Ha így lenne, valaki olvastassa velem el ezt a szöveget újra!

(Az alsó illusztráción Nancy Marchand látható Livia Soprano szerepében, aki Tony Soprano örökké sopánkodó édesanyja, a Sopranos sorozatból. A Papa öregkori életfilozófiájának bemutatására választottam ki, tehát nem a Mamát jelképezi, hanem a Papát.)

Már a puszta létezésed önmagában csoda, hiszen tízmillió spermiumból csak te értél oda, hogy aztán megszüless ide, és a tízmillióból újra egy legyél. Veled együtt nő fel majd egy furcsa nemzedék, a Zé. A Zé? A Zé! Azé’? Azé’! Mondta végtelenítve Hofi Géza, akire, ha nem emlékszel, akkor sürgősen nézz utána, ez a házi feladat!

Szóval, megszülettél. Én akkor annyi idős voltam, mint te most, és tisztán emlékszem arra, hogy milyen volt a kilencvenes évek, ami körülvett téged is, csak még nem értetted akkor. Kijött a Trainspotting, a Matrix, meg a Csinibaba. A telefon, az telefon volt, nem walkman és kamera, volt média, volt közösség, de nem volt közösségi média, Tupac meghalt, megjelent a Scooter, elkurvult a Metallica. Az Ossian feloszlott és újra összeállt, saját szememmel láttam teljes napfogyatkozást, és volt akkor is világvége-hangulat, csak épp az ezredforduló miatt, mert mindenki attól rettegett, hogy bekrepálnak a computerek, és mindennek vége lesz, de nem. Közben egyre többet hallottam az EU-ról, azóta is álom csak az Euro, fél órával előbb ért az Intercity Pestre, Vadon Jani a Zéplusszon a Zúzdát vezette, ha jól emlékszem hétfő éjjel ment a metáladás, és már akkor is hatalmas faszkalap volt Sebestyén Balázs! Látod? Vannak dolgok, amik nem változnak, ez ad nekem hitet.

Hiszem, hogy az embernek mindig szüksége lesz szabad levegőre, szépségre, szeretetre, biztonságra, tudásra, fantáziára, véleményre, választásra, hogy embernek érezze magát.

Hiszem, hogy nők és férfiak között annyi megválaszolatlan kérdés húzódik, hogy évezredekig garantáltan lesznek utódok, akik majd új betűket adnak hozzá az ABC-hez, hogy azzal jelöljék a saját generációjuk.

Hiszem, hogy a gyermekek szíve nyílt, az értelmük tiszta, könnyen el lehet rontani őket, mégis megőrzik ezeket egy titkos zsebben, és be lehet nyúlni értük, ha tudod, hogy hová kell.

Hiszem, hogy a rock örök,

Hiszem, hogy a cselekvés marad az öndefiníció,

Hiszem, hogy mindig jók leszünk az olimpián,

Hiszem, hogy van élet a gépek után!

Hiszem, hogy Magyarország jobban teljesít…

Hiszem, ha látom!

Komment: Ez a szöveg az MR2 "Új Nemzedék" projektjének ösztönzésére készült, és a projekt országjáró körútjának pécsi állomásán hangzott el. A kezdeményezés célja a legújabb nemzedék, azaz a Z-generáció megszólítása (és minősítése) volt, illetve a nekik adott útmutatás az Y-generáció részéről.

Elméletileg a Z-generációt azok alkotják, akik 1996 és 2012 között születtek, míg az Y-generációt (amelyiknek én is tagja vagyok) az 1976 és 1995 között születésűek teszik ki. Én most vagyok 32 éves, és elképzeltem egy átlag 16 éves Z-generációs gyereket, akinek születése környékén én ugyanilyen idős voltam, mint ő most.

Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mennyiben különböznek a mai tizenévesek az én generációmtól. Abból az Orwell-gondolatból indultam ki, hogy "minden nemzedék okosabbnak képzeli magát az őt megelőzőnél, és bölcsebbnek az utána következőnél", ami az én olvasatomban azt jelenti, hogy az egyes generációk attól még nem különböznek egymástól, hogy másnak látják egymást, hiszen alapvetően más életszakaszban történik az összehasonlítás. Persze, hogy távolságot érzek a mostani a tizenévesekkel, hiszen a jelennek más rétegeivel foglalkoznak, más érdekli őket, más következtetéseket vonnak le, más összefüggéseket látnak, mint én. Ha viszont abból indulunk ki, hogy én mennyit fogtam fel a kilencvenes évekből, amikor az jelennek számított, és ez hogyan viszonyul az engem megelőző generáció kor-érzetéhez, akkor valószínűleg ugyanekkora a különbség. Az egyes generációkat teljes élethosszuk tükrében lehet értékelni, tehát abból, hogy most milyennek látjuk a kamaszokat, felesleges odáig merészkedni, hogy ők fogják megidézni az apokalipszist, és hogy majd elkótyavetyélnek minden tudást, ami eddig összegyűlt, hiszen úgysem lesz rájuk szükségük.  

Az én véleményem az, hogy az ember mindig alkalmazkodik a környezetéhez, illetve mindig alakítani is szeretné azt, és azt gondolom, hogy az ember természete és szükségletei nem fognak megváltozni gyökeresen. Én abban reménykedem, hogy a normalitás nem fog elveszni, hogy mindig lesznek olyanok, akik arra fognak törekedni, hogy tartalmas életet éljenek, akik többre fognak vágyni annál, ami éppen van nekik, akik előállnak újabb ötletekkel, amikkel a köz javát is akarják szolgálni. A mai gyerekek életéből valóban többet kötnek le a gépek és a digitális technika, de azt nem hiszem, hogy ez általánosan és végérvényesen átrendezi az alapvető szükségleteiket. Egyszer elkezd majd nekik is hiányozni a mozgás, a levegő, a szabadidő eltöltésének más lehetőségei, a változatosság stb.

Attól is hajlamosak vagyunk sötétnek látni a jövőt, hogy a jelenről sokkal több információval rendelkezünk, mint korábban, és eltorzítja a világról alkotott képünket jónéhány borzasztó hír, amiről jobb lenne nem is tudni. Ezek zömmel az emberi gonoszság, kegyetlenség, ostobaság, hatalomvágy és nemtörődömség bizonyítékai, amelyekre jobban felkapjuk a fejünket, hiszen a félelmeinket testesítik meg. Ezek a tulajdonságok és eredményeik egyidősek az emberiséggel, és a történelmet mindig is formálták különböző mértékben, de ettől még nem gondolom, hogy a világot csak ezek határozzák meg. Pont ezek jelzik, hogy a hatalmas információmennyiség elérése során szükséges szűrőket beépíteni, és csak azt beengedni, ami lényeges a saját életünk szempontjából. Talán ez jelent komoly kihívást a "mai fiataloknak", hogy eldöntsék mi az, ami lényeges a számukra, mert ehhez szükséges definiálni magukat, ami természetesen csak a pillanatnyi állapotot, illetve irány meghatározását jelenti, de legalább valamennyire segít eligazodni.

Hetedikben beleszerettem Ildibe, az énektanáromba. Tíz évvel volt nálam idősebb. Lelkesen jártam miatta énekkarba és beénekeltem ilyen hülyeségekkel, mint a "mondanám, de nem merem", meg a "menő Jenő tetőfedő". Zongorán komponáltam, hogy lenyűgözzem valamivel, és kétszer is végigültem a színdarabot, amiben mellékszereplőként egy bábút alakított. Elég feltűnően szerelmes lehettem, mert rajtam kívül mindkét előadáson legfeljebb hárman ültek, én pedig egész végig az Ildit figyeltem. (Már, amikor a színpadon volt.) A második előadás után megvártam az öltöző előtt, megdicsértem, azt reméltem hazamegy, és akkor elkísérhetem a buszmegállóig. Elképzeltem, hogy felszáll a buszra, és az ajtózáródás pillanatában még bekiáltom a résen, hogy "egyébként szeretlek!". Ildi, mint a normális huszonévesek, bulizni ment az előadás után, úgyhogy elköszönt, adott két puszit, én pedig hazabattyogtam a bábszínházból és ezt az egészet kénytelen vagyok itt elmondani.

Ismeritek ezt az érzést? Mikor a gombóc a torokban visszatartja a kimondásra szánt szavakat, ritmusukat a nyaki ütőér lükteti csak, a világ nem lesz tőlük más, mert nem tudja meg senki, hogy mi hangzana akkor el, ha volna bennünk ennyi.

Mint amit annak két nagyobb fiúnak mondhattam volna, akik egyszer elvették az utcán a sapkámat. Gázsprayvel hadonásztak, jól ki is röhögtek, ahogy ott álltam fedetlen fejjel a téli hidegben. Pedig csak egy lila hamisítvány Chicago Bulls sapi volt, amit apám vett nekem a vásárban. Nem jött ki hang a torkomon, csak bámultam utánuk, ahogy kaján vigyorral lelépnek.

De nehogy sajnáljatok, mert én is sáros vagyok. Volt egy gyerekkori barátom, ő legalábbis annak tartott engem. Híre ment, hogy meleg, árulásnak véltem, és amikor a többiek kikezdték, nem álltam ki érte, sőt még csúfoltam is egy kicsit. Azóta is szégyellem magam. Most már tudom, hogy ha megvédem, attól legfeljebb jobb barát leszek, de semmi esetre sem meleg, hiszen világ életemben a nőkhöz vonzódtam.

És annyi mindent elfojtottam női ölelésben, hogy "a balettet mindig is utáltam", hogy "de, nagy a feneked ebben a ruhában", hogy "szerintem jó csaj a vokalista", hogy "kurva sokba került az a rohadt csizma", és "nem, nem, nem, már nem jó veled, én mégis nagyon félek attól, hogy elveszítelek"!

Mondanám, de nem merem, hát visszatartom mielőtt még valóra váltanám. Ehhez képest a színpadon simán beszélek róla, és abszurd is talán, hogy könnyebb itt kimondani, mint a valóságban, ahol csak ketten vagyunk, itt pedig jópáran, de itt legalább többen halljátok, ezért is szólok most. Tudom, hogy turkálóba járni nagy divat, ezért ha valaki bárhol egy lila Chicago Bulls sapkát találna, vegye már meg nekem azt! 

Komment: Ezt a szöveget vittem a 2013-as slam poetry bajnokság döntőjére. Ebben az évben új irányba indultam el, mind stílus, mind témaválasztás szempontjából. Egyrészt elhagytam a kötöttsoros, rímes-ritmikus verseket, másrészt tovább keresem az utat a személyes megközelítés és általános mondanivaló között. Amikor azon gondolkodtam, hogy milyen szöveget kellene vinnem a döntőre, először csak azt tudtam, hogy mit nem akarok. Már a selejtezőkön is azt tapasztaltam, hogy felülreprezentált a mezőnyben a politizálás, a közéletiség, az aktualitások emlegetése, illetve maga a slam, mint téma, illetve a slam megítélése, értelmezése.

Ez a dilemma már tavaly óta kísér, hogy mennyire törekedjek a közönséget kiszolgálni az adott pillanatban, illetve mennyire akarok hosszabb távon is értelmezhetőt, időszerűt alkotni. Az év elején esszém is jelent meg erről. Az én döntésem az volt, hogy nem foglalkozom az aktuális politikai-, közéleti- és bulváreseményekkel, mint ahogy eddig sem erőltettem ezeket. Saját élményekből táplálkozom, és azoknak olyan oldalára fektetem a hangsúlyt, amitől nyugodtan vonatkoztathatja a hallgató a saját életére mindezt, nem traktálni akarom őt a saját gondjaimmal, hanem ezeken keresztül keresem köztünk a hasonlóságot. A közönség szerette a szöveget, ennek hangot is adott, jó érzés volt elmondani

A szöveggel elégedett vagyok, sokszor és jól átgondoltam, nem hagytam benne felesleges sorokat, rendesen megtanultam és jól elő is adtam. Más kérdés, hogy a körülmények nem igazán kedveztek, negyediknek húztak ki, szinte a legelején voltam, és hiába kaptam magas pontokat, a pontozás - a slamben már megszokott módon - az idővel párhuzamosan emelkedő tendenciát mutatott, ennek rajtam kívül többen is áldozatul estek, de erre fel kell készülni, nem mindent uralhatunk egy ilyen esemény során.

A mezőny nagyon erős volt, az elhangzó versek majdnem mind jók voltak, köztük néhány kifejezetten nagyszerű szöveggel. Saiid újra nyert, megérdemelten, olyan témát fogott meg, és olyan módon, ami egészen egyedülálló volt a verseny során, hiszen egy vér-komoly holokausztos verssel jött, sikerült is mindenkit megráznia vele. Nagyon büszke vagyok TG barátomra, aki életében először közéleti kérdéseket vett elő, és én az esemény előtt olvasva a szövegét, nem hittem el, hogy ezzel valamit is elérhet, de az előadása annyira meggyőző volt, hogy döntő körig repült vele, ahol ott találta még Színész Bobot, Basch Petit és Csider István Zoltánt, azaz Cs.P.-t. Végül Basch Peti lett a második és Bob a harmadik. Ezúton is gratulálok nekik, és persze mindenkinek, aki részt vett az eseményen, eleve már bekerülni nem volt valami könnyű, ott helyt állni azonban még több erőt vett igénybe. Köszönöm minden ismerősömnek, aki eljött, szurkolt, vagy csak gondolt rám, de nem tudott jelen lenni!   

(A fenti kép, nem a bulls-os, hanem a Kövis, Benke Hunor fotója)