Öregapám nagyon utálta a rossz híreket. Olyankor mindig megharagudott a világra és sértetten elvonult. Az elhallgatás az ötvenes években kezdődött, amikor feleségül vette a Mamát, aki a módszert kidolgozta.
A Mama minden reggel elsőnek kelt, reggelit készített, az újságból kivágta a rossz híreket, mondván, hogy az recept, vagy horoszkóp volt, a rádiót zenére hangolta, anyámat és a nagybátyámat iskolakészen asztalhoz ültette, és reggeli közben beszélgettek a gyerekek kiváló eredményeiről. Ha anyám megyei oroszversenyt nyert, az öccse meg gátfutást, a Papa ünnepelt, és végtelenül büszke volt. Ha pedig valami tragédia történt, elveszett egy pár kesztyű, anyám összejött apámmal, működésbe lépett az elhallgatás. Anyámat apám mindig csak addig kísérhette, ameddig nem lát el az ablakból a Papa.
De a Mama sem tudott minden hibát eltakarni a korántsem tökéletes világon. Egyszer például vendégek jöttek az NDK-ból, és a német rokon rövidnadrágban ült le reggelizni. Ezen a Papa annyira felháborodott, hogy felállt az asztaltól. Egy héttel később elmentek a németek. A Papa még várt néhány napot, aztán előjött a szobájából.
Egyébként zenetanár volt. Egyszer annyira megfújt egy szaxofont, hogy félig belesüketült, onnantól a családnak kicsivel könnyebb lett. Aztán kapott a Papa hallókészüléket, ami vagy sípolt, vagy elromlott. A tévét fejhallgatóval tudta nézni, de olyan hangosan, hogy a másik szobában tisztán értettük, amint a Derrick megoldja a bűntényt. A Papa azt sem hallotta soha, hogy mennyire csámcsog evés közben, és olyan füttyszerű felhangokkal cuppogott a csontokon, hogy begerjedt tőle a hallókészüléke. Amikor működött. Családi összejöveteleken odaült a szintetizátorhoz és lejátszott nekünk pár nótát, de annyira hamisan énekelt, hogy mindig rám tört a röhögés. Anyám szeme szikrákat szórt, hogy „azonnal hagyjad abba”, de attól csak még jobban kellett.
A Mamának nagy teher volt az elhallgatás, egy napon feladta, megbetegedett, és a haldoklást nem tudta eltitkolni a Papa elől. A Papa gyászolt még tíz éven át, féltávig a Mamát, onnantól saját magát, és ha meglátogattam, mindig azzal üdvözölt, hogy „meghalok”. Ha nem akart velem beszélni, akkor azzal, hogy „meghaltam”. Olyan volt, mint a Rockmaraton: évekkel korábban bejelentette, hogy vége, aztán mégis tovább működik. Annyi közölnivalója maradt, hogy az élet értelmetlen szenvedés, és nem születne még egyszer, az holtbiztos. Ilyenkor mindig arra gondoltam, hogy minek kellett ennyit erőlködni, ha magától is erre a konklúzióra jutott. Én pedig itt vagyok huszonikszéves fejjel, és ezt kell hallgatnom. És akkor egyszer utánaszámoltam: a Papa 1917-ben született, a negyvenes években, még bőven a Mama előtt, volt annyi idős, mint én éppen. Lehet, hogy neki is volt egy ugyanilyen papája?!
Komment: Ez a szöveg a 2014. március 19-én, a Pécsi Est Caféban tartott "Viccaverze" elnevezésű slam versenyre készült, amelynek témája a "cenzúra" volt. Néhány nappal a botrányoktól sem mentes Pilvaker után, és két héttel a választások előtt, szinte biztos voltam abban, hogy az aktuálpolitikai felhangok fognak uralkodni az esten. Mivel én alapvetően igyekszem tartózkodni a nyílt és konkrét politizálástól, mert az szerintem a szöveg tartósságát veszélyezteti, ezért megint a nehezebb feladatot választottam, a saját élményeim között kerestem olyanokat, amelyek egybecsengenek a cenzúra jelenségével, konkrétan a saját, családi öncenzúránk jutott eszembe, amely nagyapám jókedvét hívatott szolgálni.
Nagyapám elég sajátságos figura volt. Nem mennék bele a teljes élettörténetének bemutatásába, 95 évet nehéz összefoglalni, az engem érintő tényezők pedig szerepelnek a fenti szövegben. A lényeg az, hogy olyan volt a Papa, mint egy dinamit, nagyon érzékeny és mindenfajta zökkenésre robbant, és aki a közelben tartózkodott ilyenkor, az ennek kárát látta. Nagyanyám egész életét vele töltötte, ami rengeteg szorongással járt, folyamatos készenléttel, éberséggel, és mindig igyekezett úgy alakítani mindent, hogy az a Papának megfeleljen. A történetnek van néhány kitalált eleme, a süketség pont nem az, viszont nagyon érdekes, hogy annak ellenére, hogy a Papához egy idő után már sokkal kevesebb információ jutott el, mégis összerakott magának valami olyan tényállást, amit felháborítónak talált, és ezzel okot adott arra, hogy a Papa kiadja minden dühét, és ebből általában a Mamának jutott a legtöbb. A család ezt mindig szerette volna megelőzni, és ez a készenlét, illetve öncenzúra kiterjedt mindenkire. Persze, amikor jó kedve volt az öregnek, ami szintén gyakran előfordult, akkor az is kihatott mindenkire, mert olyankor kedves volt, és mindenkit szeretett.
Én elég sok dologban hasonlítok a Papára, van is egy állandó félelmem, hogy olyan leszek, mint amilyen ő volt, legalábbis öregkoromra. Ha így lenne, valaki olvastassa velem el ezt a szöveget újra!
(Az alsó illusztráción Nancy Marchand látható Livia Soprano szerepében, aki Tony Soprano örökké sopánkodó édesanyja, a Sopranos sorozatból. A Papa öregkori életfilozófiájának bemutatására választottam ki, tehát nem a Mamát jelképezi, hanem a Papát.)
