„Megbocsátok, de nem felejtek. Semmi baj, nincs harag, de azért a kurva anyád! Felőlem kibékülhetünk, de ezentúl ne számíts tőlem semmi jóra! Ássuk el azt a csatabárdot, csak el ne felejtsük, hogy hova ástuk!”

„Megbocsátok, de nem felejtek! Bandatetoválásnak is tökéletes. Ne baszakodj velem, mert lehet, hogy az emberi lélekről nem tudok sokat, de elintézlek, amikor a legkevésbé számítasz rá!”

Megbocsátok, de nem felejtek! Összefirkált tiszta lap, a kegyelem paradoxona. Van sérelem, van emlékezet, nincs új kezdet, csak beárnyékolt folytatás. Valami elromlott, nem javítjuk meg, csak őrizzük, hogy emlékezzünk rá, egyszer működött. A macska már rég meg van dögölve, de megtartjuk, kitömjük és néha simogatjuk is, mintha több volna, mint egy preparátum.   

„Megbocsátok, de nem felejtek!” Egy életre spájzolt indulatok sorakoznak dunsztos üvegekben a hippocampus polcain. Túlérett önérzet, bosszúszomj, önsajnálat, az áldozatiság szégyene, és a lelket erjesztő sértések visszhangja. Ennek hordó kéne, nem is befőttes üveg.

„Megbocsátok, de nem felejtek!” Mint a hűtlen társnak, aki megretten az elveszített megszokottságtól, és visszasírja magát, de egészen biztos, hogy miközben megcsalt, arra gondolt, hogy erről is én tehetek, mert nem vagyok neki elég, vagy ő nem elég nekem. Én hinni akarom, hogy ő tényleg, de tényleg szégyelli magát, ezért megszánom, visszafogadom, de a sérelmet zsebre vágom jokerlapként, hátha jó lesz még valamire, és bedobhatom minden vitában, ha elfogynak az érveim.

„Megbocsátok, de nem felejtek!” Utolsó figyelmeztetés egy vízi hullának, hogy „legközelebb nem úszod meg!”

Komment: Ez minden különösebb apropó nélkül készült. Az a tapasztalat indította el a gondolkodás folyamatát, hogy gyakran találkozni olyan emberekkel, akik önmagukra igaznak hitt, elvi állásfoglalásnak tartott tévedésekkel barikádozzák körbe sérülékeny egojukat, és egészen addig szoronganak közte, amíg el nem gondolkodnak egy kicsit. Pélául sérelmeket cipelnek évekig, szinte megmerevednek tőle, mintha az valami dogma lenne, és azt gondolják, hogy a világhoz, az emberekhez való ilyen viszonyulásuk határozza meg a személyiségüket, illetve ez ad nekik biztonságérzetet.

A megbocsátás és a felejtés együttesen fennálló tényezők. Felejtés alatt arra gondolok, hogy nem teszünk egyenlőségjelet az adott személy és a vele kapcsolatos sérelem között, hogy nem akarunk elrkölcsi alapot építeni magunknak abból, hogy valaki valamivel megsértett. A megbocsátás nem arról szól szerintem, hogy mi mennyire jók vagyunk, hogy elnézzük a másik hibáját, hanem arról, hogy a másik a hibája ellenére értékes nekünk annyira, hogy nem azonosítjuk azzal. Hogy képesek vagyunk őt elismerni, a tőlünk független vonatkozásaival együtt, hogy az ő igazi lényege túlmutat a velünk való kapcsolatán, és ezt mi is felismerjük. A megbocsátás a saját egonkkal való küzdelem.