Őt húztam a karácsonyi ajándékozásra, amit az év végi osztálybulin tartottunk. Jó, nem pontosan így történt, először más jutott nekem, de nagy nehezen kiderítettem, hogy ki húzta Őt, aztán elcseréltem, és ez nem volt könnyű dolog, mert nekem eredetileg egy elég utálatos, népszerűtlen lány jutott. Három ischlerembe került a csere.
Napokig gondolkodtam az ajándékon, hogy hasznos legyen, szép is, személyes is, de ne tolakodó, és kijöjjön annyiból, amennyit a havi uzsonnapénzből erre félretettem. A képzeletem görcsbe rándult a ránehézkedő feladattól, csak egy sálig tudtam eljutni, de hiszen abból a lányoknak több is lehet, ezért talán vehetem jelzésnek, ha gyakran hordja. Ismertem minden ruháját, amit az iskolába felvett, kettővel előttem ült, mindig jól ráláttam, könnyű volt kideríteni, hogy melyik a kedvenc színe. A piros.
Sokszor elképzeltem, ahogy átadom, próbáltam frappáns mondatokat kitalálni mellé, amin majd ő nagyot nevet, de amikor elérkezett a pillanat, és az egész osztály körbeállt bennünket, nekem csak annyira futotta, hogy „boldog karácsonyt”. Illedelmesen megköszönte és kaptam két puszit is. Ahogy közel hajolt magamba szívtam az illatát, ami a nyaka körül erősödött fel, és a hajszálai megcsiklandozták a fülemet. Estig nem kopott le az arcomról az a pír, ami elöntötte ezután. A buli alatt próbáltam összeszedni minden bátorságom, és addig halogattam, hogy odamenjek hozzá, mígnem hazaindult. Pár másodperc habozást követően utánaszaladtam, a szekrényeknél még épp utolértem, és megkérdeztem tetszik-e neki az ajándék. Mosolygott, azt mondta tetszik, a másik sálát a táskájába tömte, és a tőlem kapottat vette fel helyette. Szerettem volna az a sál lenni, akkor ölelhetem, melegíthetem hazáig. Megkérdeztem mit csinál a téli szünetben. Azt mondta el fognak utazni valahova pár napra, amikor pedig itthon lesz, talán kimegy korcsolyázni. Nem mertem elhívni, hanem megint csak boldog karácsonyt kívántam.
A téli szünet alatt minden napot a korcsolyapályán töltöttem, hátha Ő is ott lesz, és minden körnek bejárathoz közelebb eső kanyarában kitekintettem, nem érkezik-e éppen. Soha sem jött, de én legalább sokat mozogtam a szünetben.
Januárban volt az iskolai szalagavató. Én azelőtt még nem jártam bálban, ahová szépen kellett felöltözni, legfeljebb esküvőn. Előtte való nap egyik szünetében Ő jött oda hozzám. Azt mondta, egy negyedikes hívta, hogy menjen el vele másnap a bálba, de Ő nem szeretne, lennék-e én a kísérője inkább, persze csak ha még nem ígértem meg másnak. Ennél nagyobb örömöt nem is tudtam elképzelni, de azért türtőztettem magam, és azt mondtam, még nem ígértem meg másnak, úgyhogy nagyon szívesen elkísérem. Pedig még öltönyöm sem volt.
Alig tudtam aludni előtte éjjel, annyira vártam a másnapot. Mindent kitaláltam előre: elmegyek érte, virágot viszek, bemutatkozom a szülőknek, felsegítem a kabátját, taxit hívok, ajtót nyitok, segítek beülni és az iskolánál kiszállni, együtt érkezünk, ezt mindenki látja, lesegítem a kabátját, olyankor is hozzáérhetek, sétálunk a folyosókon, együtt nevetünk a régi tablókon sorakozó csemegebajszos geodétákon és bubifrizurás postáslányokon, táncolunk, beszélgetünk, és az alkalmas pillanatban megpróbálom megfogni a kezét, hátha engedi.
Délelőtt még volt tanítás, figyelni egyik órán sem tudtam, csak arra gondoltam, hogy minden ki- és becsöngetéssel egyre közelebb kerülünk a szalagavatóhoz. Ebéd után még odajött és megkérdezte, nem gondoltam-e meg magamat az estével kapcsolatban. Mondtam, hogy nem bizony, kíváncsi voltam mikor és hol találkozunk. Azt mondta, Ő már délutántól ott lesz az iskolában, mivel az a negyedikes fiú, aki el akarta kísérni a bálba, családi barátjuk, mert az anyukáik kollégák, és meghívta Őt a szüleivel az ünnepélyre, ahol feltűzik a szalagot és a táncokat előadják. Annak hat előtt vége, hatkor találkozunk az osztályterem előtt. Ez a terveim felét keresztülhúzta, de sebaj, a lényeg változatlan, engem választott, a folyosókon sétálni, tablókon nevetni, táncolni és beszélgetni még ugyanúgy tudunk és talán utána még haza is kísérhetem.
Kölcsönkaptam egy öltönyt, nem éppen az én méretemben, mert kicsit szűk volt, és még hosszú is, de szépen feltűztem a nadrág szárát belülről, biztosító tűvel, a zakóból pedig éppen kibújtak az ujjaim. A bőrcipőmet egy kicsit kinőttem már, utoljára az általános iskolás ballagáson volt rajtam, fél évvel korábban. Betettem a hátizsákomba és inkább bakancsban mentem, hogy majd ott az iskolában cipőt cserélek. Hat előtt érkeztem, a virágot letettem a szekrénybe és kibújtam kabátomból. Cipősarkak kopogását hallottam magam mögött, megfordultam és Ő állt ott. Nagyon szép volt, a szempilláit is kifestette, halvány blúzt és sötét szoknyát viselt, egy ilyen bálba mégsem lehetett piros ruhában eljönni. A mosolyában láttam valami sajnálkozást. Azt mondta nagyon jó volt az ünnepély, egész ügyes koreográfiákat táncoltak, főleg a négy bések, és ne haragudjak, de meggondolta magát, szóval mégis azzal a fiúval megy, reméli nem bánt meg ezzel. Rekedtes hangon azt hazudtam, semmi gond, úgysem maradhatok sokáig, Ő érezze jól magát. A virág a szekrényben maradt, én pedig bakancsban.
