A kórháznak van a legnehezebb ajtaja,

Belülről betegségbelátás támaszkodik neki.

Utcán hagyott sóhajok állnak sorfalat a kapu előtt,

Megkötve várnak, hátha a gyógyulás majd szabadon engedi őket.

A lépcsők részecskemozgását felgyorsítja a térdek remegése.

A nyugtalanságszagú levegőt bizonytalanul kiejtett szavak rezegtetik.

Beutalókba merült betegek néznek farkasszemet a múlandósággal.

„Vajon melyik latin szó lehet a halál szinonimája?”

Aggodalomba mártott tekintetek ragasztanak csempét a falra.

Tétlen várakozás fékezi az időt, csak a szív ver szaporábban.

Itt a gravitáció is erősebb, nehéz felemelkedni a székből.

Ez még csak a váróterem.

A vizsgálóban zsibbasztó neonbúgás, köpenyuralom.

Vetkőzésre utasítás, utasításra vetkőzés.

Asztalon feküdni, ahogy csak a tárgyak szoktak.

Gépek játszanak a testtel, a tét túl magas, de bedobni ilyenkor már nem lehet.

Kiterítik a lapokat, bizonyságot nyer minden korábbi kétség,

Tényekbe ütközik a hárítás, a józan észnek nem marad más választása,

Csak a remény mérőszámaiba kapaszkodhat.

Újraállítja órámat a felismerés, hogy ez velem történik.

Egy perc egyedüllét, ennyi időm marad kiszabadulni az önsajnálatból.

Kigabalyodni minden miértponténből, deháthogyanlehetezből, mileszvelemből!

Elvágni mindent, ami erőt vesz el, és nem nyújt cserébe semmit!

Megragadni, ami értelmet ad, amiért küzdeni érdemes!

Leltárba venni azt, aminek örülni lehet,

Ami nincs, de még eljöhet,

Ami hiányzik, amiből még több kell,

Ami összeköt az élettel!

A jelenlét új alapra épül, alakot ölt benne az akarás.

Színek, formák, ízek és illatok, hangok, felületek, mozdulatok.

Minden számít! Minden, amitől egyedi lehet akármelyik pillanat.

A történet nem most kezdődött, ez csak egy fordulat,

Ahol kitapinthatóvá válik a vesztenivaló.

Ez az én életem, az enyém, és önként nem adom át!

Hadat üzenek a kórnak!

Testviharban lélekkormány, az akarat szélnek fordult.

Kádban csontok zötyögnek fogvacogó ütemre, birkózik a víz lázzal.

Csatakos párnahuzatba gyűrve zakatol az álom,

Halántékon verejtékcseppek állnak láncban.

Kampón lógó üvegekben adagolják az időt,

A napok neveit vegyszerek váltják fel,

Minden óra egy újabb tűszúrás,

Minden perc egy elhulló hajszál.

Ciklusok tarolnak ciklonként,

Áldozat nélkül nincs győzelem.

Hónapokat összevetve, magamhoz mérem magam,

Törtet kapok eredményül, de a gyógyulás egészre kerekít majd.