Kövi oszt észt!

Apa Világító Pavilonja

Apa Világító Pavilonja

911

2014. szeptember 11. - koverandras

2001 nyarán kimentem melózni az USA-ba. Akkoriban divat volt, hogy az egyetemisták 3+1 hónapos munkavállalói vízummal szerencsét próbálnak júniustól szeptemberig, hát mi is nekivágtunk a barátaimmal. Egy minnesotai vidámparkban húztuk le a nyári hónapokat, de mivel szeptemberben már csak a hétvégeken tartott nyitva a park, találtunk egy kertépítő céget, annak dolgoztunk a hétköznapokon. Tavat ástunk, gyepet fektettünk, autópályák mellett támfalat építettünk. Ilyenek.

Egy kedd reggel éppen valahol a 212-es főút oldalában építettünk valami falat, ki tudja milyen okból, talán hogy megvédje az autósokat a földcsuszamlásoktól. Ástunk, ástunk, téglát raktunk, ástunk, ástunk, téglát raktunk. Valamikor 9-10 óra magasságában láttuk, hogy Joe, a brigádvezető jön a bobcattel, amiből zene szól, de a rockcsatorna műsorát megszakították, a Metallica King Nothing egyszer csak elhallgatott, és tárgyilagos stílusban bemondott valamit egy rádiószabvány női hang, amit az autóforgalom zajától nem egészen értettünk. Joe kiugrott a bobcatből, odajött hozzánk és azt kérdezte: „Hallotatok már a World Trade Centerről?”. Mondtuk, hogy persze, jártunk ott, amikor megérkeztünk június végén. „Na azok a tornyok eléggé odavannak!” mondta Joe, és visszaugrott a bobcatbe, hogy elkezdje gyakorolni a manőverezést. Joe kapott katonai kiképzést, számított arra, hogy most háború lesz, és ő is mehet harcolni. Alapvetően jó srác volt ez a Joe, csak egy kicsit agresszív, ha jól tudom a következő évben lesittelték, mert kiverte valakinek a szemét egy kocsmai verekedés során.

Ebédelni Edina városába mentünk, egy Burger Kingbe, ahol szinte csak értelmi sérültek dolgoztak. Mármint komolyan. Ugyanúgy, mint az egészséges emberek, csak ők lassabbak, viszont kedvesebbek voltak. Próbáltuk hívni a családot a telefonfülkéből, hogy ne aggódjanak, mi 1600 km-re vagyunk az eseményektől, de nem értünk el senkit, egyszerűen nem lehetett telefonálni, a rendszer megzavarodott. A tévéken folyamatosan az ikertornyok omlását láttuk „America under attack!” felirattal. A Bush-beszédet is ott a Burger Kingben néztük végig. Nyújtogattuk a nyakunkat, mert az egyik down kóros személyzeti csávó elállta a tévét. Éppen takarítania kellett volna, de elnéztük neki hogy érdekli a műsor, végül is az ő országát érte támadás. Mi közben azon aggódtunk, hogy most biztos zuhanni fog a dollár árfolyam, mi meg fele annyi pénzt viszünk haza. Ebben egyébként igazunk volt, 50 Ft-tal kevesebbet ért hirtelen minden dollár, csak itt ennél komolyabb következményei is voltak a tragédiának.

Munka után sikerült hazatelefonálnunk. Mindenkit megnyugtattunk, hogy semmi bajunk, azért szerencsére nagy ez az ország, és Minnesotában a Mall of Americán kívül nincs semmi, aminek érdemes volna nekivezetni egy utasszállítót. Az az USA legnagyobb bevásárlóközpontja. Az egyik magyar haverunk a vidámparkból egyébként jól ráijesztett a családjára, mármint nem ő, hanem egy másik csávó, akinek ugyanaz volt a neve, és szerepelt az egyik becsapódó repülő utas-listáján, mint magyar áldozat, bemondta a Kossuth rádió. A család egész nap zokogott, aztán este hazacsörgött a gyerek, hogy minden oké, életben van. Ő is csak akkor tudta meg, hogy erre, ezzel a névvel, Amerikában, aznap csak ötven százalék esély volt. Kapott is egy tortát, hogy szerencsésen túlélte.

Este elmentünk egy kocsmába Lakeville-ben, ahol laktunk. Olyan hely volt, mint amilyet az ember a filmeken is lát, ha útmenti, vidéki lebuj a helyszín. Légyzümmögés, country zene, piros műbőr, bizalmatlan arcok, depresszió. A tévén ott is folyamatosan a CNN ment: torony, repülő, torony le, Bush. Megadta az alaphangulatot. Én olyan hallgatag és szorongó kocsmában még életemben nem voltam, pedig láttam egy-két magyar válogatott meccset itthoni sörözőkben, és falun is megjártam jó pár italboltot.

A hétvégén a vidámparkban minden dolgozónak ki kellett tenni a névtáblájára egy amerikai zászlós matricát. Még a szomáliaiaknak is. Azoknak főleg. Aki pedig turbánt, vagy kendőt hordott, az a saját érdekében jobban tette, ha az is nemzeti színű volt. Szolidarítani kellett az amerikai néppel. Éppen az egyik játék irányító pultjánál ültem, egy olyan többszemélyes hajó volt, amit felhúznak egy liften, aztán lerohan egy lejtőn, egy nagy medencébe ér, és többméteres hullámot tol maga előtt, amivel lefröcsköli a medence feletti hídon áthaladókat. A régi vasárnapi Walt Disney főcímében is volt egy ilyen. Szóval ott álltam az irányító pultnál, aznap a parkba alig jött vendég, akikkel szolidáris lehettem, az idő is esős volt, az sem szolidarított. Egyszer csak jön két tízéves forma, átlagosan túlsúlyos kissrác, műanyag géppisztolyokkal, és lőnek rám, persze csak játékból, pedig nem is nézek ki arabnak. Az egyik azt mondja nekem „Kitört a negyedik világháború, mindenkit kinyírunk!”. Akkor megkérdeztem, mi lett a harmadikkal? „Azt már megnyertük!” tóásók.jpg

Komment: ez egy igaz történet, legalábbis én így emlékszem rá. Gondoltam elmesélem. Itt az alsó képen pedig mi vagyunk a barátaimmal azokban a napokban. Én vagyok a hátsó kék.

A bejegyzés trackback címe:

https://apavilagit.blog.hu/api/trackback/id/tr956688035

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása