Apa: Na, fiam mesélj, milyen érzés repülőn ülni?

Fiú: Nem rossz, tetszik. Felszállásnál kicsit rázott. Hova megyünk Apa?

Apa: Bevetésre.

Fiú: Micsoda? Milyen bevetésre?

Apa: Kamikáze akció!

Fiú: De Apa, azok a gépek lezuhannak.

Apa: Dehogy zuhannak le, kitűntetik őket!

Fiú: Igen a temetésükön, és pénzelik az árváikat, de ha ezen a gépen maradunk, neked nem lesz árvád.

Apa: Itt valami félreértés forog fenn, várj csak, megkérdem a pilótát.

Két perc múlva Apa visszatér a pilótafülkéből.

Apa: Fiam, lásd hogy apád mennyire felnőttként kezel téged, valóban igazad volt, ezek le akarnak zuhanni. Kérdeztem, hogy ki lehet-e még szállni, de azt mondták, nem állnak meg, mi kiugorhatunk, de nincs egy darab ejtőernyőjük sem. Ne haragudj, én vagyok a hibás, jobban el kellett volna olvasnom a brossurát.

Fiú: Apa, ne parázz! Még jó, hogy szóltál előre a repülőről, elhoztam az ejtőernyőmet, amit a tavalyi nyári röptáborban varrtam. Amúgy is ki akartam már próbálni. Csak elbír kettőnket, gyere kapaszkodj belém!

Apa és Fiú a gép ajtajához lépnek, összeölelkeznek, az egyik kamikáze udvariasan kinyitja nekik a repülő ajtaját.

Apa: Sok sikert és pontos becsapódást kívánunk!

Kamikázék: Köszönjük, meglesz! Vigyázzanak magukra!

Apa: Na, gyere fiam, ugorjunk háromra.

Fiú: Jó!

Apa: Egy, kettő, hááárom!

Elugranak, zuhannak, a Fiú meghúzza a zsinórt, az ernyő kinyílik és összekapaszkodva ereszkednek háromezer méter magasból. A látvány gyönyörű, görbül a horizont, minden iciri piciri, jelentéktelen, de mégis az egésznek alkotója. Fentről látszik, hogy az egész mekkora, mi ahhoz képest az ember, és mégis összekapaszkodnak apa és fia, igazán ragaszkodnak egymáshoz, ahogy tartja őket az ejtőernyő.

Fiú: Apa.

Apa: Mondjad kisfiam!

Fiú: Egész eddigi életemben együttvéve nem öleltél engem ennyit, mint ma!

Apa: Gondoltam, ideje bepótolni.

Fiú: Milyen jó ötlet volt ez a Kamikáze akció!

Képzeld el, hogy egy rogyásig pakolt piros kisbusz stabil 120-szal oson az M6-oson, ahol a madár se jár. Ránézésére szimpla jármű, de valójában egy konzervdoboz. Nettó tömege 4 tonna, összetevőkkel tömve kerekre:

Emberek, hangszerek, technika, poggyász, többezer öregnyi ócska poén, Sopranos-  és Vili-monológok, büntető, tiltó, viccnek is rossz zenék, ital, vita, elméleti pornó, néhány kiló szemét, meg a remény, hogy majd minden klappol, és lesz kaja, pia, meg pénz!

A sofőr mindig igazi hős, főleg aki a buli után vezet, ő nem iszik, nem drogozik, ő mondja meg mi szól a buszban és szuper-biztos a keze. Abban van a kormány, és a túlélés függ tőle, hát béke és tisztelet az összes józan sofőrnek!

Beiktatott kajáló megállók, minden egyes irányba: Pécsről Pestre Dunaföldvár, vagy a paksi Halászcsárda, Veszprém felé az iregszemcsei útszéli, Szegedre Tataháza, buli után meg az éjjelnappali hamburgeres. Külföldre menet a Mosoni Pihenő, amit úgy hívunk, hogy „Pisajegyes”. Visszafelé a bábolnai Meki, budaörsi Tesco, vagy az autópálya pihenőnél a piknik doboz, „Németben” döner, Vajdaságban csevap, a buszban a szendvicsek, amiket otthonról hozok.

Koncert minden időben: délelőtt, délután, reggel, este, éjjel. Mindenhol, és mindenhogy: klubban, sátorban, szabadterén. Parkolók, garázsok, konténerek, öltözők, lakókocsik, irodák, meg a színpad háta. Kapura, fixre, számlával, anélkül, és akkor nincsen áfa. Alapokról kocsmákban, nagy hang-cuccon a jobb helyeken, ahol vagy van, vagy nincs ember, aki érti a technikát, úgyhogy ha lehet, akkor emberből is saját legyen. 

Gordiuszi csomó kábelrengeteg, beállás, kiállás, magamból kontrollba, kössz szépen, jó lesz, szevasztok, aztán „Tessék kúrjad!” kezdéstől ráadásig! Lendület, hangerő, hő, fény, füst, verejték, pergő dobok, füldugulás, rekedt torok, hevült csövek, tranzisztorok, hamis hangok igaz szívből, húrszakadás, cigiszünet, valaki légyszi adjon egy sört, ti meg addig énekeltessetek!

Szevasztok, ezek voltunk mi! El, le és bepakolás, légvétel, protokoll, matek és adminisztráció. Pulttámasztás, ismerkedés, szociális élet, szimpátia felesek, közös fotók. Aztán egyszer elfogynak a beszédtémák, a bulik véget érnek, hazamennek a legények. Útjukat keresztezik szarvasok, rendőrök, rókák és néhány ténfergő részeg, de a végén odaérnek, ha van elég figyelemfenntartó kék víz, kávé, kóla, energiaital, és önfegyelem. Félálomban az ülésen forgolódva az utas is alig-alig pihen.

Érkezés a bázisra, ébredés, pakolás, körülnézni, hogy volt-e hiány, aztán minden a helyére áll, lámpát leolt, ajtót bezár, és bent a poros sötétségben próbatermi pók szövi át a falon terpesztő poszter-pinát.           

Hazatérés hajnali fénynél, fürdőszobakőre hajított csatakos színpadi ruhák, hallójáratokba lárma tömte vatta, szemhéjjakra nehezülő normalitás, lassacskán hétköznapira alszom magam, még álmom őrzi a szekrényajtón rock’n’roll apó, akinek a szakálla számtalan kártya, lánc, tartózsinór, és kilincs-orrán minden koncert után egy újabb jó sztori lóg.  

Komment: Jó ideje tartozom magamnak és zenésztársaimnak ezzel a szöveggel. Megpróbáltam egy verssé gyúrni azt az emlékhalmot - minden szokásával és ismétlődésével együtt - amit a zenekarozás jelent számomra. Ennek a jelenségnek is inkább a koncertezős oldalát emeltem ki, turnénak csak a címben hívom, ugyanis Magyarországon a méretek, és a szórakozási szokások miatt sem valósulhat meg az a turnézás, amit a filmeken látunk. Persze a Clash City Rebels-szel járunk rendszeresen külföldre is, de azok az utazások is max egyhetesek 4-5 bulival, úgyhogy azokat inkább túrázásnak nevezzük.

Megpróbáltam visszaadni a hangulatot, ami a koncertezést jellemzi nálunk úgy általában, és persze tartalmaz a szöveg néhány olyan elemet is, amit a zenésztársaim értenek meg 100%-ig, ha valakinek nem tiszta valami, és ez zavarja a szöveg megértésében, akkor kérdezzen nyugodtan, mindent elmondok! 

 Van egy ilyen versem. Valamiért levettem innét. Valamiért. Hallgassátok majd élőben. Vagy az is lehet, hogy máshol fogjátok olvasni.

    Komment: Már régóta akartam írni a függőségekről, nem feltétlenül a sajátjaimról, hanem úgy általában is. Kapóra jött, hogy az idei Margó/Tilos/Summer/V4/akármi slam verseny megadott témája a "függetlenség" volt. Azt gondolom, hogy a függetlenség mítosz, ami nem létezik a mi világunkban, egy kétes valóságalapú eszménykép, amire vágyik az ember olyankor, amikor valami tényező akaratlanul és döntően befolyásolja az életét. A teljes függetlenség teljesen elképzelhetetlen a számomra. Itt nyilván a fogalmak jelentésének szélessége, a használt kontextus sem elhanyagolható, de a szöveg szempontjából ennek most nincs jelentősége. A "függetlenség" kifejezést legtöbbször politikai értelemben használják, autonómiát értenek alatta, ami a mai globalizált világban tulajdonképpen szándéktól függően maga az illúzió, vagy a hazugság.

    A függőség azonban sokkal valóságosabb és gyakoribb jelenség, mint a függetlenség. A 12 lépéses programot szerhasználók rehabilitációja során alkalmazzák, a folyamat (röviden) egy spirituális ébredés útján való megújulásról szól, amely során a függő szembenéz függőségeivel, rájön azok belső okaira, külső szemmel vizsgálja magát és jelenlétét a többi ember között, és felelősséget vállal a saját magáért. A szöveg első pontja a valódi 12 lépés kezdetével megegyező. Ebben a versben sokfajta függőséget közelítettem meg, amelyek komplexen, és számtalan dologra kiterjedve befolyásolják az életet, viszont nem patológiás formájukban, azaz "szokásként" hétköznapinak számítanak, mert számtalan ember életében jelen van közülük egynéhány, sőt van sok olyan függőség is, ami nem fért fel a fenti a listára. Olyan szokások gyökerét tártam fel, amelyek mivel kezdeti állapotokat jelenítenek meg, ezért egész ártatlannak hatnak így. Az is látható ebből, hogy az ember már elég korán ki van téve mindenféle kísértésnek amelyek zömmel a környezetéből származnak.

      Én nem érzem magam a szó patológiás értelme szerint függőnek, számos szokásom van, és a felsoroltak közül is több az, ami korábban, vagy jelenleg is gyakran előfordul nálam, de ettől még ura vagyok az életemnek. Ennek ellenére tudom, hogy számtalan szokás, szenvedély és egyéb tényező befolyást gyakorol rám, és gyakorlatilag mindenkire, attól függetlenül, hogy arról tudomást vesz valaki, vagy nem.       

A hajléktalanok élete nem csak játék és mese. Onnan tudom ezt, hogy egy nappali melegedőn dolgozom szociális munkásként, ők pedig az ügyfeleim. A hétköznapok jó esetben épp hogy elviselhetőek a számukra, és a hétvégét sem várják, mert olyankor zárva vagyunk. Havonta egyszer mégis beköszönt az öröm, nevezetesen a segélyfizetéskor.

A készülődés erre a jeles napra – ami főszabály szerint hónap ötödikére esik – olyan, mint gyerekkorban a mikulásvárás, hiszen az izgatottság már napokkal korábban erőt vesz a segélyezetteken. Elvétve, ünnepekkor kicsit korábban utal az önkormányzat, az ilyen kivételeken felbuzdulva az optimistábbak minden hónap közepén elkezdik kérdezgetni, hogy mikor érkezik az ellátás. De persze a pénz legtöbbször időben jön, ami az optimista számításokhoz képest elég későn van. Nagyritkán olyan is előfordul, hogy egy-két napot késik a segély, ilyenkor akkora lincshangulat alakul ki, mint egy tétmeccs után a vesztes csapat szurkolótáborában.   

Amikor viszont tényleg megjön a havi 22 800 Ft jövedelem, a nappali melegedő megtelik csupa élettel. A postás általában 10 körül érkezik, ezt feszült várakozás előzi meg, mialatt az előtérben a népsűrűség nem ritkán eléri a négyzetméterenkénti 6-8-10 főt is. Ha szórakozóhelyről volna szó, a tűzoltóság azonnal bezárná. Amikor a kézbesítő belép az ajtón, úgy startolnak rá a kliensek, mint a filmeken a hörgő-morgó, féléber zombik az élő húsra, és minden másodiknak van valami sürgős elintéznivalója, csak hogy soron kívül vehesse fel a lóvét.

A segélyt mindig többen várják, mint ahányan jogosultak rá. Várják azok, akik rokoni vagy baráti kapcsolatban állnak az ellátottal, hogy örömében is osztozzanak, ne csak bánatában. Várják azok, akiknek tartoznak, ilyenek a környékbeli boltosok, kocsmárosok, uzsorások, faktoringcégek és természetesen a Provident. Várják a hajléktalantársadalom egyéb fosztogatói: az erőszakoskodó lehúzó kliensek, a nyugati autóval érkező munka- és szállásadó házigazdák, pártfogó főbérlők és mindenki, akinek érdeke fűződik ahhoz, hogy a kliens felvegye a pénzt, amivel az államkincstár nyugtázza létét.

A környékbeli kocsmákban ilyenkor segélyfesztivál van. A türelmesebb hitelező idáig kíséri az ünnepeltet, ahol rosszhírű nők udvaroltatnak maguknak a pultnál, hosszúlépések kiéneklésével mozdulnak rá a zsebekre, és addig itatják a madarat, amíg elfelejti, hogy mit hova rakott, és egy idő után már semmit nem talál. Amikor magához tér, vagy észreveszi, hogy este van, aztán elbaktat a menhelyre csoportosan vagy magányosan, ha le nem kési a kapuzárást. Utána már csak a rendőr és az utcai járat viheti be.

Másnap kezdődik minden előröl: hétkor ébresztő, nyolckor gyaloglás, kilenckor reggeli, aztán pedig jön hozzám iratot pótoltatni, mert azokat „ellopták”. Se pénz, se papírok, irány a hivatal. Végigkússza a néhány órányi kígyózó sort, hogy azért mégis valami fontos teendőnek ketyegjen az óra.

Ez nem állandóan történik, csak állandónak tűnik, amikor olyan elveszett emberek gyűrűjében dolgozol, akik egytől egyig nagyon egyedül vannak abban a kisebbfajta tömegben, ami a hajléktalan ellátásban cirkulál. Persze, hogy más a helyzet a szegény családoknál, ahol az otthon a tét, de akinek otthona sincs, annak nincs mit összetartania, és nincs kivel. Ott van, eleresztve egy emberi vadonban, ahonnan nemcsak, hogy kihozni nem lehet, de rendesen még megvédeni sem. A humor, főleg az irónia ilyenkor nagy segítséget jelenthet a háló két oldalán. A szociális munkásnak a kiégés, a hajléktalannak az összeroppanás ellen.

Komment: A fent leírtak mind igazak, annyiban, hogy én ezt így látom, ebben nem a fantáziám működik közre, hanem a valóság szelektált leképezése. Több mint öt hajléktalan-ellátásban eltöltött év után elég sok ilyen segélyfizetést, illetve annak folytatásait volt alkalmam végigkövetni. Szó sincs arról, hogy ebből az élethelyzetből én viccet csinálnék, egyáltalán nem szórakozom ilyenkor, csak nyilván valamennyire oldja a tehetetlenségérzetből adódó feszültséget, ha az ember képes a tragikomikum kiemelésére.

Sajnos sokkal többet nem tudok segíteni a hajléktalanokon, mint hogy az alapszükségleteik fedezéséhez közvetett intézményi segítséget nyújtok, hozzásegítem őket étkezéshez, szálláshoz, szociális ügyeik intézésében járok el, illetve megcsinálok helyettük olyan dolgokat, amelyekre – lássuk be – egy általános iskolás is képes lenne: írás, olvasás, telefonálás. Ebben az egészben a kihívás annyi, hogy ne rokkanjak bele, az pedig, ha minden egyéni sorsot, illetve annak változatlan sanyarúságát saját kudarcnak fogok fel, pont a kiakadáshoz vezet. Eleve nem miattam kerültek ebbe a helyzetbe, és én egyedül nem leszek képes mindenkin segíteni, főleg ha ezt sokan nem is kérik. Egyrészt azért nem tudok mindenkit megmenteni, mert rengetegen vannak, másrészt azért nem, mert ahhoz legelső sorban az ügyfél elhatározása, akaratereje, kitartása szükséges. Nekem nem is megmentés a feladatom. Időnként játszmahelyzet ez, amiben vagyok, mert néhány kliens úgy értelmezi a pozícióm, hogy miután segítséget kért tőlem, illetve az intézménytől, már nem is ő a felelős a sorsa alakulásáért, és van kit hibáztatnia, ha valami balul sül el. Ilyenkor szerinte én tehetek arról, hogy nincs munkája, hogy kevés a jövedelme, és hogy továbbra is hajléktalan.

Nem kezdenék hosszas okoskodásba arról, hogy mik a rendszer hibái, sok van belőle, minden szinten. Többféle egyéni és kollektív felelősség osztozik az eredményben. Sok az alapvető ellentmondás a rendszerben. A kliensek – teljes joggal – minőségi szolgáltatásokat várnak, ez persze az ellátások igénybevevői körének bővülésével is jár, Pécsen például már hallani olyan hangokat, hogy itt túl jó az ellátás, ezért van ennyi hajléktalan a városban. Ha pedig rosszak a körülmények, kényelmetlen az intézmény, az talán elősegíti a kifelé törekvést, de az ügyfelek elégedetlenek, több a konfliktus és többen vannak az utcán is. Az biztos, hogy a hajléktalanok számáról nem az ellátórendszer tehet, sokkal inkább maga a társadalom, aki soha nem veszi észre, hogy ő társadalom, mert saját magát mindenki első sorban egyénnek tekinti. Az egyén pedig mit tehet? Én is ezt kérdezem fent. Öt és fél évet lenyomtam már egy nappali melegedőn, és nyilván hazudnék, ha azt mondanám nem voltak sikereim, de mindez a hétköznapi munkavégzés során alig érzékelhető. Sikernek a munka során kialakult emberi kapcsolatokat lehet értékelni, azt az érzést, hogy a kliens bízik bennem, és egy kicsit ettől néha jobban érzi magát. 

Mondtam volna, hogy „én megmondtam”,

Ha ott lettem volna, de nem voltam.

Sem akkor, sem ott,

Pedig ha mindig, mindenütt jelen vagyok,

Elejét vehettem volna mennyi bosszúságnak,

Azzal, hogyha mindenkire rászólhatok.

Teremtő, adj választ kérdésemre!

Minek az a kígyó az édenkertbe?

Ha ezt az egész placcot itt te rendezed, 

Akkor azt az almafát kicsit még növeszd ott meg,

Mert így Atyám simán elérhető az a gyümölcs.

Káin, hagyd már az öcsédet, Ábel te meg ne üvölts!

Az sem jó, ha véderő kitörést halogat,

Ki a faszom engedte be ide ezt a falovat?!

Július Cézár márciusban menj el szabadságra!

Néró császár, elmondanád, mire kell annyi fáklya?

Én csak azért mondom, Jézusom, hogy te is úgy lásd,

De le kellene rázni ezt a sunyi Júdást!

Pannóniába pedig idegenek járnak.

Aki jön, az vagy áthalad, vagy telepszik, vagy támad,

Pusztít, épít, csereberél,

És itt marad, vagy valamit elvisz magával.

Szóval itt ne bízz a kunban, törökben, tatárban,

Labancban, románban, és a szovjetben főleg ne,

A magyarban csak fél szemmel, de vakon még abban se!

Hogy az Újkornak az indiánt ne így kelljen hívnia,

Csak ezért szólok Kolumbusz, hogy nem arra van India!

A Ford Színházban Lincoln, bizony gyenge az a darab,

Kennedy nyitott Lincolnja jobb, ha a dallasi garázsban marad.

Ferenc Ferdinánd, János Pál, Sonny Corleone, Tupac,

Harckocsit vagy Pápamobilt mindenkinek!

Buddy Holly, ha még szállni akarsz, akkor utazz inkább busszal!

Értem én, hogy nagy ez a hajó, de az csak a jéghegy csúcsa!

Az Ikertornyoknál veszít az, aki a döntetlenre fogad,

Ne mássz át a kerekek közt Attila, baszd meg, mindjárt indul a vonat!

Ha térdig ér a Balaton, akkor ne ugorj bele fejest,

Felesleges volt tegnap este az az utolsó négy feles,

Nem kellett volna belekeveredni semmilyen verekedésbe,

A volánnál ülve érezni kéne, hogy hol van a sávnak a széle!

Életet bízni a véletlenre nem mindig tuti módszer.

Ugye, hogy milyen jó lett volna, hogyha van nálad épp óvszer?

Esernyőt otthon felejteni reggel, amikor tiszta felhős az égbolt,

Cigire rászokni, sulit abbahagyni, ez mind, mind, mind hülyeség volt!

Ideje lenne felfedni magadban a rejtett érzelmeket,

Hetekkel előbb észbe kapni, hogy legyen a Slash-re jegyed!

Biztosítást kötni, övet becsatolni,

Téli hidegben sapkát, sálat húzni,

Ez mind nem ártott volna!

De ha mindenütt ott vagyok, akkor most nem volnék itt,

Nem is szólnék semmit, mert nem is volna mit!

És azt sem mondanám, hogy én megmondtam,

De hál’ Istennek mondhattam, mert itt voltam!

Komment: Biztosan mindenki ismer olyan idegesítő alakokat, akik miután megtörtént valami baleset, vagy szerencsétlenség, jól megmondják, hogy mi volt a végzetes hiba, amelynek elkerülésével megelőzhető lett volna a baj. Na, én is egy ilyen idegesítő alak vagyok!

A csajomat simán az őrületbe kergetem azzal, hogy amikor odaég valami, utólag szólok, hogy előbb el kellett volna zárni a gázt, vagy amikor összetörik egy pohár, akkor megjegyzést teszek, hogy miért az asztal szélére tette. Ő javasolta egy ilyen alkalommal, hogy "ebből most már igazán írhatnál valamit verset, Okostojás!". Ez tavaly augusztusban volt, akkor álltam neki. Nemrég fejeztem be.

Elég sokat gyúrtam a verset, mire kialakult. Nyilván itt nehézséget okoz, hogy mi kerüljön bele, illetve az is, hogy melyik utalás mennyire legyen közvetlen, és persze az, hogy az adott tragédiákhoz vezető folyamatokban hol vannak azok a pontok, amelyeken még megelőzhető lehetett volna a végkifejlet. Párhuzamba akartam állítani a történelmet a hétköznapi élettel, hiszen ezek kölcsönhatásban vannak, alakítják egymást. Távolabbi összefüggésben persze felmerül ennek a szövegnek kapcsán a "sors vs. szabad akarat" dilemma is, meg sok egyéb, és nyilván lehet fogást találni az egyes kiszólásokon, ha az ember nagyon akar, engem az sem zavar, legalább beindul a gondolkozás.

Ez a szöveg szerintem be is fog kerülni az élő repertoárba, debütálásának helye és ideje: Corvintető - Apa Világító Pavilonja Showcase Xtra - 2013.05.09

Magyarnak lenni nekem evidencia, nem paranoia,

Magyarnak lenni nem a védekezésnek legjobb támadás,

Hogy kinek legyen valahol máshol az otthona,

Akkor is, ha itt született, de másnak vallja saját magát.  

Magyarnak lenni, az nem egy verseny, amit akkor nyerek meg,

Ha én veszem elsőnek észre, hogy ki itt az idegen.

Vagy, hogy én ordítom leghangosabban,

Hogy kire vagyok büszke, és kire nem.  

Magyarnak lenni nem egy egydimenziós identitás,

Ami egymagában kifejez, és minden mást kizár.

Nem egy skála, amelynek végpontjai

A hazaáruló és hazafi,

Nekem külföldön az emigráns magyar is hazai.

Magyarnak lenni nekem az,

Hogy Olimpiát nézni munkaidőben is lehet,

És igazolt izgatottság vesz erőt rajtam,

Ahogy mérjük az éremesélyeket.

Magyarnak lenni nekem az,

Amikor a nemzeti öntudatom békén hagy,

És nem kérdezi meg folyton, hogy „szeretsz?”,

Mint egy önbizalomhiányban szenvedő,

Féltékenykedő nő, aki nem nyugszik meg,

Az ember hiába kepeszt.  

Magyar vagyok akkor is, ha nem megyek el szavazni,

Vagy nem a győztes pártra,

És ha nem értek egyet valamennyi döntéssel,

És kimondom félve, vagy bátran.

Magyar vagyok akkor is, ha ezt akárki vitatná,

Akárkitől nem válok én hamissá, vagy igazzá!

Mert nem attól vagyok én magyar, hogy annak tartanak,

Hanem hogy annak érzem magam,

Mint ahogy nem attól érzem magamat magyarnak,

Hogy más számára mit takar, hogy magyar! 

Komment: Március 15-e kapcsán felkerült az Index videói közé a "Slammerek szerint a magyar" című alkotás, amelynek szereplőit (szerzőit) ismerem, és többekkel baráti kapcsolatban vagyok, elismerem és szeretem őket. A videóval kapcsolatos érzelmeim vegyesek. Számomra a videó alapvető üzenete, hogy fejezzük ki árnyaltan, hogy számunkra mit is jelent az, hogy magyar. Ne egyoldalúan, hibákra vakon, hanem azokkal együtt, de összegészében elfogadva magyarságunkat. Hogy ne vegyük rögtön a hazaárulással, vagy külső támadással egyenértékűnek a hazánkat belülről, vagy kívülről érő kritikát, de ne is tagadjuk le a magyarságot, ha a kritika jogos. Nekem erről ez jött le. 

A szövegek minősége nem teljesen egyenletes. Vannak szépen megfogalmazott, erősebb részek, és vannak felesleges, kevésbé jó, kissé öncélúnak ható momentumok, ami valahol természetes, ha ennyi ember dolgozik össze, és persze az enyém is csak egy vélemény a sok közül, lehet hogy másnak pont az tetszik, ami nekem nem.

A videó alaphangulata az én érzésem szerint a depresszió. Zömében rezignált, kissé fásult hangon előadott rövid összefoglalásai annak, hogy mi jut eszébe az egyes slammereknek arról, hogy "magyar". Elég sok kritika belefért ebbe a videóba, de az hatalmas túlzás, hogy ez "magyargyűlölet" lenne (mandineres kommentelők reagáltak rá ezt). Ez nem gyűlölet, ez annál egy jóval alacsonyabb energia-szinten működő érzelem. Ez egy egész hiteles depresszió, ami ma Magyarországon ezt a közeget (fiatal, harminc körüli/alatti művész és értelmiségi réteget, diákság egy részét) jellemzi. Ez a videó valóban nem volna arra alkalmas, hogy bárkit bármire lelkesítsünk, vagy éppen harcba hívjunk. De ez a hangulat, főleg ebben a körben és főleg a Fővárosban realitás, ebben szerintem semmi megjátszott nincs.

Az is szomorú, hogy az árnyalt és elvont, rímek közé csent bírálat kapcsán többen azonnal zsidózásba kezdenek, mintha ez megnyugtató és adekvát válasz lenne kritikára. Mintha az, hogy valakit lezsidóznak, rögtön megfosztaná igazságtartalmától annak az embernek mondanivalóját. Ennek inkább a fordítottja igaz szerintem, tehát az, hogy a zsidózó mondandója lesz egyenlő a nullával, hiszen átüt rajta a tisztánlátást, az értelmet elhomályosító indulat. 

Egy ideje azt tapasztalom, hogy egyes történelmi magyar jelképeket az aktuálpolitikai kisajátítás megfosztja az egység kifejezésének képességétől és megosztóvá teszi azokat. Ez történt a rovásírással, a kokárdával, az árpádsávval. Elég szomorú, hogy olybá tűnik, mintha a történelmi hagyományok tisztelete és elismerése csak a szélsőjobb kiváltsága volna. 

Attól tartok, hogy egyszer a magyar identitás is ezek sorsára jut, hiszen akadnak olyanok, akik egyenesen elvitatják mástól a magyarságot, és maguk számára szeretnék kisajátítani, holott a magyarság mindenkit egyszerre jelent, jobb és baloldalit, függetlent, határon innen és túl. Azt, aki annak született, vagy annak vallja magát. Ez nem másokhoz való viszonyítás kérdése. Ezért írtam le, hogy nekem mit és mit nem jelent magyarnak lenni. Ettől nem lesz az nagyobb, vagy kisebb magyar, aki egyetért velem, vagy másképp gondolja. 

Kövi: A gyerek a tiéd?

Dani: Persze! Miért, szerinted nem hasonlít?

Kövi: Hát, nem nagyon. De különben aranyos. Mennyi idős?

Dani: 26.

Kövi: Kicsi még!

Dani: Miért, a tied mennyi?

Kövi: Enyém már 31!

Dani: Az komoly!

Kövi: Komoly, a faszt!

Dani: És, milyen alvó?

Kövi: Jól alszik, ha fáradt, ha a lelkiismerete hagyja, vagy ha azt időnként zenével altatja.

Dani: Nálunk az előszobalámpa néha még égve marad, adni némi fényt, úgy talán elfelejti, hogy gyakran nincs út és nincs irány, csak Káosz, amit az Élet neki kreált, sorsok levett ujjlenyomatát, rendszerezni belőle önmagát és az embert.

Kövi: Őket itt?

Dani: Őket is.

Kövi: És engem?

Dani: Téged is.

Együtt: Minket!

Dani: Mert meglehet, hogy okkal vagyunk mi ilyen ijesztően mások, de ha a pelenkákba nézek, ugyanazt látom, legfeljebb az állaga más. Túl a járókák rácsozatán egy másik Világ inti őket szobatisztaságra, hogy ne kontroll nélkül adják ki, ami bennük tódul fel nap, mint nap.

Kövi: Hát akkor tegyük tisztába a dolgokat! Rázzuk gatyába a gyerekből a hasznos kibocsátást, hogy mindig ott és azt tegye, ahol és amit illik! Egészséges, közösségbe mehet, csoportba jár, jele van, eszik, alszik, beszél, játszik, barátkozik, haragszik, összevész, megbocsájt, kibékül, újra szeret, álmodik és fél.

Dani: És csalódik, mert hormonoktól meglódult lelke zsírkeretben nem kellett senkinek, és mire feleszmélt, elszaladt a tinédzserkor, de megacélozta őt a rockra formált alapízlés, mert apja tűként karcolta lelkébe a kemény hangzást. Szavai viszont már finomabban szólnak és unplugged pengetik világképét.

Kövi: Nálunk a nappali szobát is bezengte, ahogy a hanglyukba gyömöszölt elemes akai mikrofont az Orion Hifibe dugva megdörrent az a háromnegyedes, félkomoly gitár. Így lett a rock’n’roll vallásos alapélmény, a lényegadó ösztönös tisztánlátás kezdőhangja. 

Dani: Ő még emlékszik a kötelező ima minden egyes szavára. Úgy égett belé, mint marhába a billog, a gondviselés mégis távol maradt tőle. Nagyanyja, aki még mindig vakon hiszi, hogy az Úr nem kérdőjelkompatibilis, négy fal közt halk szívdobbanással szól az Örökkévalóhoz, aki erre mit sem felel.

Közös: Én Istenem, jó Istenem lecsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva Atyám, felejtsük el már az imát. Ott vagy, vagy nem vagy ott? Ámen!

Kövi: Mert mi most itt vagyunk!

Dani: És csupán egy méter, ami fölétek emel, mint gőzt a 100 fokon forrás. Nézzétek el nekünk, hogy izzik a nyelvünk alá dugott parázs, nem tartjuk magunkban, ami lelkünket nyomja. Tömegvonzásotok majd úgyis visszahúz, újra résszé tenni.

Kövi: Mert mi nálatok nem többek, hanem veletek egyek akarunk lenni!

Dani: Útmutató fényt nektek a pitvar és kamra áraszt, a bordakosárfogságban vergődő izom, amin úgy futnak szerteszét a koronáriák, mint a borostyán a régi házfalon.

Kövi: Írd és mondd és dobd el a labdát! Azon nincs fej csak írás, de fejre céloz és átkozzák betörött ablakok.

Dani: A szilánkokat mozaikként te illeszd most szóvá, felöltött alakját szinte már láthatod!

Kövi:  Ahogy szemedet behunyva elképzeled, amint repkedő gondolatok hitetik el veled, hogy itt vagy te is köztünk! Hát hol máshol lennél?!

Kövi: Gyereknek lenni azért jó, szinte nincs is múltad,

Dani: Ráérsz még a most-ra, ha a leckéd megtanultad,

Kövi: Nem árt odafigyelni, mert az időben akad rés,

Dani: ami megér egy hoppá-t, egy itt van-t, egy jelenre ébredést!

Kövi: egy hoppá-t, egy itt van-t, egy helló-t, egy jelenre ébredést!

Mind: Csak azért mondtuk kétszer el, hogy biztosan megértsd!

Mind: Csak azért mondtuk kétszer el, hogy biztosan megértsd!

Komment: 2013 Március 2-án került megrendezésre az első országos team slam bajnokság. Fata Danival alkottuk meg a "Szinteség" névre hallgató formációt, az egyetlen pécsi a 18 csapatból álló mezőnyben (Tonte Reni Müller Péter Sziámi vegyes összetételű csapatában szerepelt). 

Február elején álltunk neki a szövegnek, heti egy alkalomra tudtunk időt szorítani, ezek alatt dolgoztuk ki a végső változatot. Háromszor is újra nekifutottunk és a végén három koncepciót ötvöztünk a végleges szövegben, tehát a végeredmény a három változat szintézise lett. A szöveg fókuszában olyan témák állnak, mint a gyerekkor szerepe a személyiség kialakulásában, a felnőttévállás nehézségei, az egyén helye a világban, valamint az egyik legfontosabb képesség, amelynek a gyerek még birtokában van, de később könnyen elveszítheti: a jelen pillanatba való belefeledkezés. Egy tevékenységbe, egy élménybe való olyan beleélés, amely nem keveredik össze a múlt történésein való őrlődéssel, vagy a jövőtől való szorongással. Számomra ezt jelenti a "carpe diem", hogy teljességében a jelenre koncentrálunk, ami persze nehéz és tudatosságot is igényel, mert igen könnyen elkalandozhatunk.

Kellékeket is használtunk, amelyek a gyerekkorra utalnak (babahordozó, cumi, pelenka, labda), az említett labdákat a közönség sorai közé dobáltuk, mint a gondolatok szimbólumait. A végcél egy erőteljes "itt és most" helyzet megteremtése volt.

Olyan értelemben nehéz helyzetben voltunk, hogy az általunk írt szöveg egyáltalán nem a könnyed szórakoztatásról szólt, labdák röpködtek és nem a közéletből merített poénok, nem szidtuk a rendszert és nem panaszkodtunk a fizetések miatt, nem utaltunk a popkultúrára, komolyra vettük a figurát annak ellenére, hogy a kezdőpont a gyerekkor volt. Elég magas pontszámokat kaptunk, nem sokkal maradtunk le a dobogóról, így szerintem helyt álltunk, és tapasztalatnak sem volt utolsó a közös munka és előadás. Az verseny győztese a Dreamtime csapat lett (Indiana és Tolnai Eszti), második a Mondday (Basch Peti és Bock Balázs), harmadik a Rizikó Factory (Müller Péter Sziámi, Tonte Reni, Bárány Bence, Vecsey Márk). Mozgalmas este volt tele meglepetésekkel és változatos, helyenként színházi-jellegű produkciókkal. A fenti képeket Pereszlényi Erika készítette.     

Harmincas busszal jártam általános iskolába. Az Alagútnál szálltam fel, általában hátulról nézve a második ajtón. Éppen hogy felfértünk anyámmal és a húgommal. Nincs is jobb, mint a reggeli tömegnyomor deja vu kiadásban, amikor minden nap ugyanazokkal utazol azon fehér-kék Ikaruszon, a legmodernebb modellen, amire a kilencvenes években a városnak pénze volt. Kiemelt járat, ilyen nem jár a gettóba, oda a sárgák mennek csak, azok a harmonikaajtós füstölgő csotrogányok a kerek jelzőgombokkal.

A harmincas menő volt, csuklós. A leghátsó ajtótól jobbra egy szingliülés a menetiránynak derékszögben, utána következett az első páros ülés, ahol az ablak mellett mindig ugyanaz a vöröse-szőke, bozontos, szakállas, szemüveges, bőrkabátos csávó ült és kedélyesen panorámázta a paraszt észt minden körülötte nyomorgónak. Egyből feltűnik az embernek az ilyen alak. Első ránézésre kicsit ijesztő, de akkor meg mitől van állandóan ilyen jó hangulatban? Talán attól, hogy mindig jutott neki ülőhely.

Ekkor még nem sejtettem, hogy eltelik 6 év, és 2000-ben megismerkedem vele Sikondán a jogász gólyatáborban, amikor már kopasz és hosszú kecskeszakállat viselő német szakos, hetekkel utána a János Pincében álmodozunk egy saját kocsma megnyitásáról, mert akkoriban eddig terjedt a fantáziánk közös halmaza, 2001 nyarán együtt érkezünk meg New Yorkba, együtt utazunk Minneapolisig, majd két hét lakás- és munkakeresés után mindkettőt megleljük, közben tanúja leszek a kecskeszakáll levágásának, egy szobában lakunk három hónapig, közös kaján, zokni- és alsógatya-készleten, természetesen csak 90 fokos mosás után, ez idő alatt a bátyámmá fogadom, és a lelki egyensúlyom helyrebillentésére is felhatalmazom.

Azt sem gyanítottam, hogy miatta leszek rendszeres látogatója a TK kollégiumnak, majd indítványozom, hogy bevegyük a Fakard lovagrendbe, és garanciát vállalok arra, hogy ő igazán jó arc, megismerek rajta keresztül olyan embereket, akikkel a mai napig barátok vagyunk, ő megismer rajtam keresztül olyan embereket, akikkel a mai napig barátok, és ezekkel az emberekkel együtt meglátogatnak engem Hollandiában, ami mindenkinek örök emlék lesz, sőt azt sem gyanítottam még, hogy valaha eljutok Hollandiába.

A reggeli buszon utazva nem gondoltam még, hogy másodszor is együtt fogok lakni vele, már a Szigeti úton, és minden klubban és kocsmában törzsvendég leszek, ahol csak dolgozik, (sok ilyen hely volt Pécsen), mindeközben figyelemmel kísérem zűrös magánéletét, amíg ő figyelemmel kíséri az én időnként zűrös magánéletemet, mialatt ő Pestre költözik a csajával, nem sokkal később én is Pestre költözöm a csajommal és egymástól néhány percre lakunk, és mindkettőnket visszahúz a szívünk Pécsre, aminek egy-egy alapos szakítás az ára.

A buszon utazva az biztos felmerült bennem, hogy majd rock zenekarokban fogok zenélni, hiszen arra már 13 éves koromban is vágytam, viszont az akkor még nem fordult meg a fejemben, hogy ő lesz a leghasznosabb ember, akit egy zenekar találhat magának, hiszen vezet, pakol, ért a hangtechnikához, keményen tud bulizni, és perfektül beszéli a német és az angol nyelvet. Fogalmam nem volt arról, hogy kétszer elköltözik Németországba, és minden hazajövetele többnapos fesztivál és piros betűs ünnep lesz, mert igaz barátom, akivel ilyenkor minden együtt töltött idő értékes.

A buszon utazva ilyenekre nem gondol az ember, csak arra koncentrál, hogy legyen mibe kapaszkodnia és el ne veszítse az egyensúlyát.

Komment: Ez egy merőben más szöveg, mint amit tőlem megszokhatott az, aki már egyáltalán megszokta a szövegeimet. Nem a téma, vagy az apropó új, hiszen barátságról már többször is írtam, főleg születésnap kapcsán. Annyiban új ez a szöveg, hogy nincs benne egy darab rím sem, és nem is ritmusos. Az érintett már hallotta élőszóban, a ritmusát a gondolatok és a szerkezet adja. Ez valószínűleg az első tényleges spoken word szöveg, amit írtam.

Van egy jó barátom, akit úgy hívnak, hogy Molnár Viktor, ma harminchárom éves. Bár Pécsen rengetegen ismerik személyesen vagy hírből, a polgári neve alapján elég kevesen tudják beazonosítani. Ha viszont azt mondom: Hagyma, na így már egészen más a helyzet. A szövegből nem derül ki, hogy róla van itt szó, csak az, hogy egy jó barátom, akinek a létezésével hamarabb szembesültem, minthogy ténylegesen megismerkedtünk volna. A fent leírtak mind igazak, mind megtörténtek. Nagyon érdekesnek találtam ezt az alaphelyzetet, amikor feltűnik valaki, akihez 13 évesen még nem tudok semmi egyebet kapcsolni, mint hogy ő is ugyanazon a buszon utazik, és csak évek múlva barátkozunk össze és megtelik a barátságunk rengeteg közös élménnyel. Az élet mindenkinél produkál ilyen helyzeteket.

2003.10.28. 0:30 Duisburg,  Németország

A vasútállomás aluljárójában vagyok, még két és fél óra a frankfurti vonatig. Ébren kell maradnom. Már minden bezárt, nincs váróterem, semmilyen hely a melegedésre. 5 fok van, vagy tán annyi sincs, én meg pad híján a saját cuccaimon ücsörgök. Egy nagy kivetítőn DB reklámok mentek idáig, most kapcsolták ki. A TV tetején egy varjú ül. Már nézem egy ideje, szerintem nem igazi, eddig még meg sem mozdult. Talán megdobom, hátha arra lép valamit, lehet hogy csak alszik.

Már másodszor éjszakázom ezen az állomáson, de most először egyedül. Galambok röpködnek keresztül. Az előbb kisétáltam a városba, de visszafordultam pár száz méter után. Valaki messziről kiáltozott, úgy hangzott, mintha segítséget kérne. Remélem csak vicc volt.

2003.10.28 08:15 Frankfurt, Németország

Szóval a kibaszott frankfurti IC fél óra késett, a végállomásra pedig egy órával később érkezett meg. Nyilván lekéstem a csatlakozást. Most megint várhatok másfél órát a következő vonatra, a várakozással töltött idő így lassan eléri az öt órát. Most egy állomási kávézóban ücsörgök és az ablakon keresztül bámulok kifelé. A vasútőrök éppen egy csövest kísérnek ki, aki gondolom csak melegedni jött be az amúgy is kurva hideg Frankfurt Hauptbahnhoff-ra. Mindenki rohan bele ebbe a szépnek nem mondható szürkére festett reggelbe, miközben a kávézóban valami sramlizene szól. Néha még jódliznak is. Megpróbálom elviselni a vonat indulásáig.

2003.10.29 17:30 Mecsek IC Budapest és Pécs között, Büfé kocsi

Egy hónapnyi utazás után, már szinte otthon vagyok. Egy Szalon barna sörrel üldögélek egy bárszéken az ablak mellett. Nagyon ráz a vonat, tartok attól, hogy a sör ki fog borulni. Belekapaszkodnék, de akkor meg írni nem tudok. Mögöttem két nő és egy faszi beszélgetnek. A két nő ismeri egymást, a fickónak meg társaságra van szüksége, érezhetően ő erőlteti a társalgást, tolakodóan bizalmaskodik, indiszkrét kérdésekkel bombázza a nőket, közben meg minden utalgatása szexuális tartalmú. Engem már idegesít. Az egyik nő vadászik, a másik horgászik. A faszi is, így már meg is van a közös téma: halak.

A másik asztalnál két 50 körüli figura beszélget. Az egyik parlamenti képviselő lehet, úgy veszem ki a szavaiból. Szerintem balos. Onnan gondolom, hogy a Szili neki csak „Szilikati”, Medzsó pedig tiszteletteljesen „miniszterelnökúr”. Csupa parlamenti- és pártszarról beszél, konkrétumok és megnevezések nélkül. 168 órát olvas, gondolom szoci.

A nők és tolakodó ember már a vadászatról beszél, a vadász nő fényképeket mutogat fácánokról és vaddisznókról, közben megy az állatok lelövöldözésének legitimáló dumája, hogy az tartja fent az ökológiai egyensúlyt. Azt ezzel az erővel az embervadászat is fenntartaná, sőt. Már semmiről nem beszélnek, csak a szájukat jártatják, viszont annyira feloldódtak, hogy már simán megengedik maguknak káromkodást is. A faszi panaszkodik, hogy már dél óta utazik folyamatosan. Én négy hete. Fel ne baszódjak!

2003.10.29 17:59 Mecsek IC Budapest és Pécs között, Büfé kocsi

Most visszatértem a büfékocsiba. Kint voltam a 20-as vagonban, az a dohányzó, elszívtam egy cigit. Találtam ott 6-7 16 éves forma lányt. Az egyiken „Nemzeti Front” póló volt, közben meg Picsát énekelt, politikailag kicsit zavartnak mondható. Mellette barátnője a saját verseit olvassa fel a többieknek. Primitíven őszinte.

Időközben a két nő és a faszi összetegeződtek. A fickó tájékozott az internetszemét terén. Ismeri a „hanyas vagy” felvételt. Ő 1967-es, az egyik nő 1960-as. Már simán bazmegolnak mind. Mellettük a politikusok beszélgetéséből kiderül, hogy Gáspár Sándornak boltja van Bécsben a Maria Hilferstrassén. A politikusok is bazmegolnak. A tolakodó faszi nem politizál, azt mondja nem szabad, viszont a rallye-t, azt szereti. Már úgy beszél a nőkkel, mintha régi ismerősei lennének, egymás iránti tiszteletnek nyoma sincs. A képviselő apja tanácselnök volt, akkor tuti, hogy szoci. Igyak még egy sört?

Két kanadai csaj próbál kávét kérni, de a pultos nem beszél angolul, hát besegítettem. Kint a dohányzó kocsiból csajok sikítása hallatszik át. A tolakodó szerint „baszni akarnak”. Ő biztos baszni akar, ezt már a kezdetektől tudni lehetett. Közben odatelepedett egy negyedik tag is hozzájuk, egy férfi. A tolakodónak már konkurenciája is akad. Ő sem ismeri őket, ezt onnan gondolom, hogy magázódik még mindenkivel. Ő már két sört ivott, a tolakodó ötöt. Én is másodiknál tartok, ez most hidegebb. Az új tag meghívja a tolakodót egy sörre. Szalont iszik. „Helyi?”, kérdezi a tolakodó. Persze a vonaton lakik. Ekkora faszságot kérdezni. A tolakodó az anyjával él, azt mondja soha nem lesz nős. Szerintem sem.

Komment: A napokban megtaláltam néhány úti jegyzetemet. 2003-ban egy magánéleti válság közepén egy hónapig utazgattam egyedül, hátizsákkal szerte Nyugat-Európában. Vettem egy Interrail jegyet, ami 26 év alatt relatíve olcsón megvásárolható, annak is az egyhónapos global verzióját, ami elméletileg Európa szinte minden vasútvonalán felhasználható. Egy hónap alatt 12000 km-t utaztam, 10 országban megfordultam, és számításaim szerint, ha mindegyik jegyet külön megvettem volna, tízszer ennyit költök az utazásra. Mondhatni megérte!     

A "Költőzésben" utalok is erre az utazása "...tartogatok egy Interrail jegyet, távol utaztam vele, hogy magamhoz kicsi közelebb legyek". Ez egy belső utazás is volt egyben, ami sajnos nem azt szerepet töltötte be anno, mint amilyet szántam neki, legalábbis hibás következtetéseket vontam le belőle. Élménynek viszont óriási volt, meglátogattam több külföldi barátomat, és egy csomó időt tudtam egyedül tölteni, ami arra ráébresztett, hogy jól elvagyok én magamban is, nem kell nekem állandóan társaság. Lenyugodtam egy kicsit, rendeztem magamban a káoszt, kiszakadtam az otthoni egyetemi pörgésből, ami lassanként kirántotta a szőnyeget a talpam alól.

Az írás, amit itt minimális változtatással közlök, az unalom óráiban született, naplószerű jegyzeteket írtam a körülöttem folyó dolgokról. Az iromány elég életszerű, hiszen a valóságról szól. Mindenütt igyekeztem észrevétlen maradni, szemlélőként jelen lenni, ami egyébként fontos volt az egyensúlyhoz, hiszen általában szeretek középpontban lenni. Hétköznapi dolgok történtek körülöttem, nincs a történetnek eleje, vagy vége, csattanója, vagy explicit üzenete, különösebb értelme. Történet sincs, csak tapasztalatok, emlékek vannak, egymástól független, véletlenül egy helyen történő események. Ezeket én kötöm össze azzal, hogy körülöttem történnek, de nem velem. De a hétköznapok is ilyenek, sőt van akinek az egész élet. 

Harminc évem forgataga szerveimben lüktet,

Itt az élet hurrikán, de a kacsák elrepültek,

Szorongásomat már a pánik bírja szóra,

Tony Soprano-nak is így kezdődött a depressziója.

Folyton költözködöm, át a holnapokba,

Hordom harminc év kacatjait kartondobozokban,

Nincs szívem kidobni, hisz lelket én tapasztok rájuk,

Érintésre összeáll a saját metaforájuk.

Régi kopott kiscipő, húszas méret,

De egyszer, amikor még belefértem,

Ebben történtek az első tipegő lépések.

Ilyenkor szinte csak térdig ér az élet,

Annyit tudni róla, amennyit Anyáék mesélnek.

Ahol dalolva bíztat az acapella, hogy ugorj nyugodtan, mert Apa elkap.

És amíg elbír, embert farag belőlem.

Itt van pár oklevél, érem és bizonyítvány,

Címerek tekintélyével tanúsítják,

Hogy egy ötös skálán miből mennyit tudtam egyszer egy-egy tanár szerint,

Aki a sikereimben osztozni akar, de bukásról már nem ő tehet,

A kettő közti teret pedig majd kitölti a mindent túlélő középszerűség.  

Vannak itt lányírással belepett papírlapkötegek,

Néhány „szeretlek”, néhány „mi van veled?”,

„Hiányzol”, vagy „viszlát legközelebb!”.

Papírérintkezés útján küldött kedélycirógatás,

Ahol a szex az csupán fantázia maradt.

Jelentősége abban áll, hogy töve a jelennek,

Tehát az egyik állomása az útnak,

ami a régmúltból idáig vezet.

Ha már itt tartunk, tartogatok egy Interrail jegyet,

Távolra utaztam vele, hogy magamhoz kicsit közelebb legyek,

És véget vessek egy sokéves viszony-vergődésnek,

Utat nyissak, ahol egy újabb nőt becézek.

Bár úgy indult az utazás, hogy „jó, hagyjuk”,

Aztán mégis az lett a vége, hogy „folytatjuk…”,

És plusz négy év a célvonalon még túlfut.

Elmúlt nyolc év, s beismerem: elkúrtuk.

Régi lemez. Elakad, szerencsére akad másik

Rock, punk, metal a túlnyomó része,

De mélyebbre ásva találni mást is.

És van több doboznyi könyvem, amit le se bírtam tenni,

Van sok, amit olvastam, de nem maradt meg semmi.

Van, ami annyira megmozgatott, hogy beszéltem is róla,

Van sok félbehagyott, aminek csak tetszett a borítója.

Én is elkezdtem könyvet írni, kétszer is, ha jól emlékszem,

Elakadtam mind a kétszer, de cserébe lett egy sereg versem.

Ahol a szavakba kapaszkodás, az néha tánc, néha meg torna,

Aszerint, hogy mi volt fontosabb: a tartalom, vagy forma?

Apránként tákolom, javítgatom magam,

Abban a hitben, hogy egyszer elkészülök végre.

De egyre inkább úgy látom, hogy ennek nincs esélye,

És meg kell tanulnom azt,

Hogy félkészen is lehet teljes az élet,

Mint a Sagrada Familia.

Tudjátok, hogy miről beszélek!

Komment: Ezt a verset sikerült írnom az Országos Slam Poetry bajnokság döntőjére. Hetekig erőlködtem rajta, ennyi jött ki belőlem, ami egyébként a jelen állapotomat kifejezi, és jelzés értékkel bír, ha hetek alatt eddig jutottam csak. Nem értem el helyezést vele, hiszen nem a legjobb formámat hoztam tegnap, sem a szöveggel, sem annak előadásával. Vihettem volna már begyakorolt, bejáratott szöveget is, de úgy gondoltam illő valami újjal előjönnöm. Kisebb válságidőszakot élek át, alkotói síkon és életútkeresés szintjén egyaránt. Ezt akartam szemléltetni, a harmincéves kor elbizonytalanodását, egyfajta midlife-ot, persze családelhagyás, tűzpiros sportautók, és extrémsportok nélkül, hiszen nem azt érzem, hogy öreg volnék, vagy hogy az élet nagy része eltelt volna. A probléma csak az, hogy húszéves koromban azt gondoltam, harminc évesen kiforrottabb lesz a személyiségem, válaszokat találok kérdésekre, úgymond "elkészülök". Ehelyett most azt érzem, hogy még több kérdésem van, közel sem vagyok elégedett magammal, és soha sem fogok elkészülni. Na, ezt kifejezi a szöveg. (Szó szerint.)

Az országos slam bajnokságot egyébként Saiid nyerte, megérdemelten, hiszen bomba szövegekkel jött, amúgy is sokat tett ezért a műfajért, és tökéletesen fogja képviselni Magyarországot az EB-n. Az dobogó Simon Marcival és Pion Istvánnal folytatódott. Az én favoritom Pion volt, úgy mondta első versét, hogy elfelejtettem hol vagyok éppen, annyira magával ragadó volt az előadása. Simon Marcit nagyon megszerettem az utóbbi időben, örülök a sikerének, megérdemli, rengeteget dolgozik érte, és nem mellesleg kurva jó is. Indiana is kitett magáért tegnap, ő lett a negyedik. Az esemény élvezhetősége szempontjából egyébként jól jött, hogy a pontszámaim után már tudtam, a hajó elment. Végre átélhettem az esélytelenek nyugalmát, és mindenkire oda tudtam figyelni. Az is fontos eredmény, hogy öten képviseltük Pécset, ebből ketten (Tonte Reni, Fata Dani) a döntő második körében is szerepeltek. Azt is hozzá kell tenni, hogy mindkettőjüket a verseny elején húzták ki, és ez általában rontja az esélyeket, de ők mégis annyira meggyőzően és profin adták elő magukat, hogy bejutottak a második körbe.

Az elmúlt két év során rengeteg vers, néhány novella és gyerekdal került ki a kezem alól, és úgy érzem, hogy mindent kiírtam magamból ami eddig megért bennem. Nem félek attól, hogy nem lesznek újabb gondolataim, ötleteim, egyszerűen csak le kell állnom arról, hogy ezeket elvárásra, programszerűen írjam meg. Amikor elkezdtem mindezt, csak a saját és közvetlen környezetem szórakoztatására tettem, idő közben pedig (alapszinten) megízleltem a sikert, és annyira ízlett, hogy egy feltételezett sikerrecept szerint formáltam át az alkotói tevékenységeimet, és a közönségszórakoztatás, illetve olvasottsági mutatók lettek a célok és indikátorok. Az értékelési rendszerem ennek görbe tükrében torzult, és már olyan szövegekkel ki sem álltam, ahol nem volt garantált az ováció. Ebben mostanra elfáradtam, hiszen nem tudok minden esetben ilyen verseket írni, de nem is lehet ez cél, hiszen ez magában hordozza a kudarcot. Én sem szarom az ihletet. Amellett meg elkezdtem unni néhány szöveget, amelyek már rutinból mennek, hiszen mindig azokat mondom az egyébként is sűrűvé vált fellépéseken.

Most egy kicsit visszaveszek ebből. Az elmúlt hónapokban láthatóan megritkultak a bejegyzéseim is, ez is a sok fellépésnek tudható be, ez pedig együtt jár azzal, hogy mindig "kimenetre" voltam kapcsolva, nem voltam elég befogadó, kevés inspiráció ért. Most a következő hónapokban többet fogok foglalkozni a családommal, többet olvasok, egészségesebben és tudatosabban élek. Kevesebbet fogok a netes dolgaimmal bíbelődni, csak akkor közlök valamit, ha tényleg van célzott mondanivalóm, és nem azért írok "valamit", hogy ne gondoljátok, hogy eltűntem. A biztos is, hogy nem tűnök el teljesen, például a napokban is kiteszek egy novellát, aminek alapját egy tízéves úti jegyzet képzi majd. A változás, amire szükségem van, abban fog megnyilvánulni, hogy módszert váltok sok területen, tudatosabban közelítem meg az életet.  

Komment: Ez a szöveg Nyiri barátom harmincadik születésnapjára készült. Tele van belső poénokkal, ezért senkitől nem várom el, hogy megértse, vagy különösebben értékelje, aki nem ismeri Nyirit, és a kapcsolódó sztorikat. Ide is csak azért tettem ki, mert a baráti körből érkeztek erre vonatkozó kérések. 

Nyirit Pécsen sokan ismerik, akik bármilyen civil szervezetben mozogtak, ő hivatásos civil ugyanis, főállásban az Emberség Erejével Alapítványt irányítja, ami közös ügyünk, csak ő sokkal lelkiismeretesebben csinálja, mint én.

Ő a legrégebbi barátom, 1988-ban együtt kezdtük az iskolát és azóta is tart a barátságunk. Ez a közel huszonnégy év elég sok eseménnyel volt teli, amiből tudtam szemezgetni a szöveg megírásához. A cél az volt, hogy a születésnapi buliján elmondjam ezt a szöveget úgy, hogy ő fejezi be a sorokat, hiszen számára minden, ami elhangzik ismert. Mondhatnám úgy is, hogy ő ezeket "vágja". Így volt egyébként, pedig az akcióról előtte semmit nem tudott. Tetszett neki. 

Komment: Ez egy pre-slam szöveg, azaz még akkor született, amikor nem foglalkoztam slam poetry-vel, de valamiért eddig nem tettem ki ide. Elég egyszerű kis versike, nincs túl mély mondanivalója sem azon a jó közhelyen túl, hogy "az erőszak erőszakot szül". Belemagyarázhatunk nevelési elveket is, de hát ez egy gyerekvers. Kicsit olyan, mint egy Bud Spencer - Terrence Hill film, és ez nem véletlen. 

Trust expires every four years,

Springvotes fall for dusting,

Expertheads lie in the dust,

Let the cleaning to the trusting!

Minion turn to Convict,

Honour switch to disgrace,

Fellowships pass into crime ties,

High tide leaves a low place.

The question is where to belong

Belongings become traces,

Investigation of a faithless nation,

Come on let’s switch the faces!

Power throws a shower of bricks creating the system’s pillars

A chain of campaign champions crawl into office like catepillars

New pots filled with Nepotism, Dear friends should hold a position,

Until there’s no opposition, at least we all agree!

New signs on the same old buildings if ever they could talk about

All the glorius stories from a revolution that’s broken out

But what exactely did we revolutionize?

Different people with the same device

control the folk to play a role of loyal citizenry

Who has the right to be a cynic, but not to be angry.       

Politics is constant contest just like Tom and Jerry,

Powerstruggles in and out for the same flag to carry  

It ’s a rich present to represent the will of a whole nation

That in large don’t give a fuck, or just lazy to take action.    

Komment: Ez egy újabb angol műfordítása egyik korábbi szövegemnek. Úgy tűnik ezeket a politikai verseket tudom leginkább lefordítani, ez biztosan annak köszönhető, hogy sok olyan zenét hallgatok, illetve anyagot olvasok angolul, amelyben politikáról van szó, ezért ebben a témában több kifejezést ismerek. A biztonság kedvéért beillesztettem a magyar nyelvű hangfelvételt is. 

This is the translation of an older poem of mine. It seems that I'm more likely to translate political lyrics, maybe because I listen to a bunch of political music and read a lot about politics. I embeded  a "slam core song" version of the poem. 

Papírra vetett gondolat, mint partra vetett hal 
Haldoklik, nem segít rajta már haldoki sem.
Paplakból kapott laptoppal e-pap adja fel az utolsó kenetet,
Így ken netet a rút terek zsinórnélküliségébe.

A papírt már a tapír is tiporja,
Porított ropit repít rá titokba’,
Álcázza Nívópálcának
Hívószáma hazájának nulla
Szája mázas szélén zászlajának szálai szállnak,
Vagy állnak, és a világ lobog körötte,
Ez meg csak kerítő körítés,
Jelentés mögötte annyi, hogy a papírnak is.

Komment: Tengler Gergely (TG) barátomnak ma van a születésnapja, 28 éves. Bár este találkozunk ez alkalomból, de itt is boldog születésnapot kívánok neki ezzel a bejegyzéssel, mert az ilyen köszöntést stílusosnak találom, és egy kicsit írok róla, hogy jobban megismerjétek ezt a nagyon sajátságos figurát.

TG létezésével először 2011 márciusában szembesültem, amikor életem első slam poetry eseményén, az Est Caféban láttam verselni. Verseny volt, amit ő nyert. Elmondta az Üvegvágóhidat, és egyes szavai még napokig a fülemben csapódtak faltól falig. Legközelebb a Rockmaratonon találkoztunk (Gyula-slamen), a barátságunkat én innen datálom. Bár soha nem osztott nekem észt, nem adott tanácsokat, nem dumált bele a verseimbe, mégis egyfajta mentorszerepet játszott az indulásomkor pusztán azzal, hogy biztatott, és hívott eseményekre. Érdekes belegondolni, hogy még alig egy éve ismerjük egymást, mert olyan érzésem van, mintha ez sokkal régebb óta tartana, igaz töménytelen dolog történt az elmúlt egy évben, sok közös fellépésünk volt és rengeteg időt töltöttünk együtt, ami mind erősen hozzájárult ahhoz, hogy a slam poetry engem ennyire beszippantott.

TG személyisége és verselési stílusa nagyon különleges. Azt szoktam mondani, hogy ebben a közegben övé a "sámánszerep". A fenti vers egyfajta stílusparódiának készült, tavaly szeptember elején, amelyben megpróbáltam utánozni TG verseit, mert jellemző rájuk a ritmikus szójáték, az anagrammák, és a földtől teljesen elrugaszkodott képek használata. A slam poetry berkein belül ő nem sorolható a közérthető, illetve populáris kategóriába, szavainak követése koncentrációt kíván, viszont olyan pszichedelikus versei vannak, hogy az ember már a hallgatásba beleszédül. Két napja verseltünk együtt Pécsett a Szoba nevű, nagyon aranyos kis kocsmában, ahol mivel szűk helyen léptünk fel, jól láttam az emberek tekintetét, miközben TG szavalt. Láttam, hogy igyekeznek követni, de olyan képeket kellett előhúzniuk a fejükből a képzelőerejük próbára tételével, hogy sokszor nehézséget okozott nekik a megadott idő alatt leképezni a hallottakat. Az ő verseit megérteni még olvasva is energiaigényes feladat, viszont előadásmódja lendületes és ötletes, hangszíne és hanghordozása is azonnal felismerhető, mint ahogy a versei is. Én egy sorából meg tudom mondani, hogy azt a szöveget ő írta. Ha valaki valaha látta őt úgy, hogy oda is figyelt rá biztos, hogy megjegyzi magának, mint ahogyan én is azonnal megjegyeztem. Már az egész kinézete olyan, hogy azzal felkelti a figyelmet: sűrű vöröses göndör rőzse, hosszú karok és lábak egyre jobban kivarrva, apránként kisebb tetkókkal, időnként elég impulzívan. Már azon is humorizáltam, hogy innen nincs messze, hogy telefonszámokat, vagy címeket varrat magára valahová.

Meghökkentő és merész dolgokra képes előadás közben, nem riad vissza az ordítástól, láttam már olyat is, hogy megvágja magát a színpadon, persze a szimbolika kedvéért, és a legtöbbször készül valami szuvenírrel (kenyér, borotvapenge :), CD stb.), hogy kedveskedjen a közönségnek. Nagyon pozitív figura, tele szeretettel, és úgy veszem észre, hogy az irigység hiányzik belőle, ami ritka a "művészvilágban".

Nagyon örülök neki, hogy egy ilyen barátra találtam, és kívánok neki még sok boldog születésnapot!

Ha tüntet a test, annak több oka lehet, és az néha együtt egy tünet együttes.

Vagy az is talán a fáradtságnak felírható,

Hogy az elég erő nem mindig elérhető, de ez még kibírható.

Kétely mély tereken léptenként ér el, nyugtalanul várom, hogy a panaszok múljanak.

Inkább ki se mondom! Nem vagyok az, én nem vagyok az!

Ez ilyenkor normális, bármi lehet, elmúlik magától, nyugi öreg!

Lazíts, élj a mának! Holnapra kipihened.

De ha nem, akkor dokihoz kell majd menni vele.

Magyar egészségügy. Deprimáló váró terem, lepusztult, prosztó.

Jó, ha van protkó, nem kell sokáig átélni a toporgó nyomort.

A gyors bejutás ára a túlerőben lévő nyugdíjas-sereg savazó tekintete,

És a maró szítok áradat, hogy ki, mióta, mennyire, milyen beteg. 

De a helyzetemre vágyniuk nem érdemes, mert az elhangzó diagnózis tükrében Kétséges, hogy öregen az orvosnál még ugathatok,

Vagy azért mert orvos nem lesz, vagy azért, mert meghalok.

Most néhány percre egyedül maradok, ott ahol csak én leszek, és az aggodalom.

Szűk terű vizsgáló, se képek, se ablakok.

Az érzéktompító neonfény alatt találom magam azzal a birkózó gondolattal,

Hogy innen merre van tovább, és idáig hogy jutottam?

Ez a pár perc időtlen, várok félelmeknek kiszolgáltatottan,

Mintha a liftakna alján hevernék, tudva hogy a lift jön, de nem tudva mikor,

És hogy van-e innen kiút, vagy leér, és agyon tipor.

Ennyi kevés, ez eddig nem elég, nem lehet itt vége,

Az életbe ennél biztosan több férne.

Nem voltam még igazán büszke, vagy felhőtlenül boldog,

Illetve biztos voltam már, csak olyan rég, hogy felidézni okoz gondot.

Biztatás, nyugtatás, meggyőző statisztikai adatok,

Előjegyzés, egyeztetés, vérvétel, papírok,

Altatás tervezés, anesztes küldetés az öröm az ürömben.

A tablettákkal ütemezett gyógyító utazás, miközben műtenek,

Csak ez mellékesnek hat, ha csillapításában ott vannak,

Amíg én ott vagyok a „szeren”, és csak a zárójelentésből tudom,

Hogy mi is történt aznap velem.         

Lábadozás. Helyhez kötött elvágyódás alatt

Lassú követője vagyok a felgyorsult világnak.

Napnak megragadása ilyen tempó mellett nehézkes aránylag.

De hinni kell a jó irányt, mint egy tengeri viharban,

Hogy jó az Isten, elcsitítja, és megússzuk egy darabban,

Egészként, a folyamatos túlélésre készen,

Távolabb a veszélytől már, de még készenlétben.

Legbiztosabb óvintézkedés ilyenkor az önkéntes önmérgezés,

Ezt támasztja alá a többségi érvelés.

Kezelésnek határozott és hatékony, csak megtöri a testet,

Legyengít, de a kifele törekvést nem fojthatja el!

Tilos az önsajnálat, és amíg a kémia leköt, addig lekötöm magam valamivel,

Még mielőtt nagyon leeresztenék, ilyenkor a keményebb zenék sokat segítenek,

Mert erőmerítésre szükségem lehet.

Rockmaratonon voltam még, de ugrott a Sziget,

Mert épp lázálmok közt rázott a hideg,

És csak a Clash ment, meg a Hunter Thompson egyszerre nagy dózis,

Mint egy rock’n’rollba itatott önkéntes hipnózis.  

Aztán újra emberek közé merészkedem,

még hajjal távoztam, de vissza kopaszon érkezem.

Rá lehet fogni, hogy nyári frizura,

Amúgy sem magyarázkodom a „Helló, mizu?”-ra, „Semmi, csá!”.

Az élet megy tovább, velem együtt, ha engem kérdeztek,

Armstrong hét Tour-t nyert, én eddig hat évet, és közben igyekeztem,

Hogy legyen mit mesélnem ezekről, és legyen kinek,

Bizonyítva, hogy ami nem öl meg az valóban erősít, de többnyire lelkileg.

Mert belé kerül az elégtétel, hogy leszámoltam a betegséggel!

Egy időre, de a halált hozó találkozó elkerülhetetlen,

És ebben az egészben az a mosolyogtató,

Hogy az ember mikor többet teremt, több a vesztenivaló.

De ennek ellenére nekem az a véleményem,

Hogy a lét értelme ott lapul az eleven jelenlétben!

Komment: Ezt a verset mondtam el a Kedvencek Temetője (Margó Fesztivál) döntőjében. Az előadás kicsit hosszúra sikerült, egy ponton el is felejtettem a szöveget, kaptam az időtúllépés miatt négy pont levonást, de a zsűri annyira rendes volt, hogy négy 10-est is kaptam tőlük. Ezt ábrázolja a fenti kép. A kiindulópont Nemes Nagy Ágnes egy kevésbé ismert, kötetben meg nem jelent verse, címe "Betegség". Szövegem alapja igaz történet. Már a cím is sokat sejtet, egyebet nem kívánok mondani erről. 

Ezt a szövegemet szeretem a legjobban. Mégis levettem innét. Valamiért. Ezt is hallgassátok csak élőben, vagy itt a fenti videón. Igazán remélem, hogy majd viszontlátjátok nemsokára.

Komment: Ez a vers a Margó Fesztivál keretei között megrendezett "Kedvencek Temetője" Slam Poetry versenyre készült. A feladat 8 olyan költő bármely művének továbbgondolása, feldolgozása volt, akik "évfordulósok", azaz a születésük, illetve haláluk óta eltelt idő tízzel osztható. Egy darabig gondolkodtam, hogy mit is válasszak. Emmácskának már sok dalt írtam, de verset róla és neki egyszerre még soha. Nem mellékes, hogy verseny lévén, már egyszer nyerni is szerettem volna, ahhoz nem árt jó verset vinni, amit elő is tudok adni úgy, hogy annak hatása legyen, mert hiszen a hatás az, ami a pontokat meghatározza ebben az egyébként elég szubjektív és egyben versengő műfajban. Ehhez olyan téma szükségeltetik, amely bennem mélyen élő érzelmekből táplálkozik, hiszen az már szinte készen is van, csak meg kell fogalmazni megfelelően, de a forrása adott és bőséges. Az apaság az én életemben rendkívül meghatározó, erre nem olyan nehéz rájönni a blogom elnevezéséből sem. Ez egy visszafordíthatatlan helyzet, hiszen egy szülő örökre szülő marad, bármi is történjen, így az apaság az identitástudatomban is állandó, és eltörölhetetlen. Ezért végül Juhász Gyula Anna Örök című versét választottam, amit kicsit megtükröztem és a fenti szöveg alakult ki belőle.

A vers egyébként a döntőbe juttatott, ott elmondtam még egy verset (Rákenroll), amit később közlök, és végül sikerült begyűjtenem életem első győzelmét. 

Köszönöm ezt az élményt minden szervezőnek, résztvevőnek, minden barátomnak, aki eljött megnézni, és mindenki másnak is, aki ott volt és meghallgatott! Természetesen legjobban Emmácskának és édesanyjának, Gabikának vagyok hálás, ha már ennél a versnél tartunk!

Direkt kérdés: Minek vagy Te a produktuma? A környezetnek, vagy a változásnak, vagy mindkettőnek, vagy a médiának? Van ez a külvilág, ami a fejeden dörömböl: hogy „van itt valaki”? És itt hangsúly a „valakin” van. Jó kérdés, mi?

Szóval akkor, mit gondolsz magadról, vagy mit akarsz, hogy gondoljanak? Az vagy, aki lettél, ja! De mitől lettél az, aki vagy? Vagy akinek látszol a felszínen, és van az alatt valaki más, akit csak kevesen ismernek, sőt még te se talán?   

Ki vagy te olyankor, amikor tényleg te vagy? Amikor kijelentkeztél minden szerepedből, és bemutatnád saját magad, akkor mit mondanál? Kinek vagy a kicsodája? Honnan és mióta? Miben hiszel, merre tartasz?  A vágyad mi volna? Vágd a sarokba a katalógusokat, gyere ki a sapkatakarásból és becsülettel, őszintén fejből nyomjál „ki vagy?” kérdésre egyenes választ! Nem könnyű, ugye? Jobb, hogy most én beszélek, mintha neked kellene.

Várjál, kicsit segítek: magyar vagy? És melyik fajta, a hazafi, vagy a hazai? Pesti, vagy vidéki? Bennszülött, vagy jövevény? Mész, vagy maradsz? Elmégy, mert itt már semmi sincsen? Talán abban lehet igazad, hogy az ember, ha szerencsét próbálni indul, az egyet jelent azzal, hogy mindezt otthon nem találja, és azt hiszi, hogy valahol várja valami kincs a föld alá elásva. Vagy a kincs pont te lennél, magadat kutatod, és amíg identitás után mindent tűvé teszel, időközben kiderül, hogy nem vagy más, mint maga a keresés, és úgy leszel, mint a Nils Holgerson, aki már annyit repkedett, hogy származási helyének is Márton ludat nevezi meg?

Maradjál már, de most tényleg! Gondolkodj azon, hogy ide mi, vagy ki köt téged! És mi maradna belőled, ha innen lelépnél, hogy mennyire fontos a gyökér, amit így kitépnél az anyaföldből. És nem kizárt, hogy az többé igazán már sehová nem kapaszkodik, de ahonnan eredt, ott húzódott egykor a mára kihűlt helyed. Mindez persze nem ad kimerítő választ arra, ki vagy, csak egy kicsit segít abban, hogy megfogalmazd magad.   

Komment: 2012.05.18-án Százhalombattán a BattArt 2012 elnevezésű összeművészeti fesztiválon vettem részt, pompás slammer társasággal együtt. A fesztivál igen lelkes főszervezője Anikó, a még a Pilvakeren hívott meg minket, és mindkét nap biztosított fellépési lehetőséget. Pénteken verseny keretében villogtunk, ahol a megadott téma nem meglepő módon Százhalombatta volt. Mivel korábban megígértük, hogy még a fesztivál előtt látogatást teszünk a városban és kicsit magunkba szívjuk a helyi levegőt, még május elsején tettünk ott villámlátogatást, ami sajnos ahhoz túl rövid volt, hogy ebből mély benyomásokat szerezzek. Anikóval mondta, hogy valami olyasmire gondolt, mint a Pécs az Pécs, ami kicsit nehéz kérés, talán ahhoz tudnám hasonlítani, mintha szerelmes verset kellene írnom egy olyan nőhöz, akit egyszer láttam, úgy hogy közben feleségem van, akibe viszont tényleg szerelemes vagyok. Az ilyen vers nem volna hiteles tőlem, így aztán néhány ugrással távolabb kötöttem ki, és elkezdtem boncolgatni az identitás és a születési hely, illetve lakóhely közötti kapcsolatot. Hogy mennyire válik részünkké az a hely, ahol a gyerekkorunkat, a fiatalságunkat, vagy életünk egy meghatározó szakaszát töltjük, és milyen fontos kapaszkodót jelent, ha az ember tudja, hol van az otthona, ami nem jelent feltétlenül egyet a bejelentett lakcímmel.

Miután két napot eltöltöttem Battán és príma arcokat ismertem meg a helyi közösségből, akik bár nincsenek sokan, de amint érzékeltem összetartóak, és nagyon szeretik a lakóhelyüket, most már talán tudnék kifejezetten Battai verset írni, csak most sajnos időm nincs rá. Reméljük majd jövőre ugyanott! Köszönöm az elmúlt hétvégét mindenkinek, aki részt vett benne!

Rocker vagyok, vállalom! De nálam nyitva egy bármi bárhó’,

Már ha megjön a „márhívó” a slamkatonaságtól!

Akkor ez természetes, el kell menni, verset vinni kell,

De cserébe majd ihatok ott pár sört Indivel,

Aki általában inni invitál, az milyen szimpi már,

Humorban sincs hiány, a rockot is érzi ám,

Megy neki a fekaság, ismert szó a Megasound,

Ahogy ennek a másik fájin formának is,

És a Sapka silten kívül nála semmi nem lesz lapos, hisz ő az arab néven futó S. Márk pesti lakos.

Az Újonc túl jó, igazi veterán, verseit keresheted a Libriben, vagy a Literán,

És bár lehet, hogy ma Id se slammel, de a jelenlétét érzem, még kajálja a slamet ő, így Id sem marad étlen! (Érted! Id étlen!)

Fluoréknál talán Tomi a sztár, de itt Simon a mágus,

Bár intelligens programon mos, költőnek hagyományos,

A magasföldszintről dalol, és néha kihallok egy fricskát,

Élére vasalt gondolatai szinte patyolat tiszták.

 Errefelé az asszonyok ritkák, ám annál értékesebbek,

A nevük leginkább Kati, Ági vagy Sári esetleg.

Énekelnek, elnökölnek, szerveznek, slammelnek,

Telefonálnak, vendéglátnak, számolnak, hirdetnek.

És hogy sértődés ne essen, ki kell, hogy emeljem

Hugee-t, aki már a slamben sem nyeretlen.

A verselő versenynek a szabály a bája,

Ez slamszínház, vagy szimplán csak Színész Bob-pálya.

Ahol a Kristóf a nyolcból, 1 hétből hat lenne,

De hat is, úgysem nyugszik, amíg nem vésed eszedbe,

Hogy élni igazából kell, mindig és azonnal,

Mert a múló idő terhe különben olyan nagy, mint a Ponza.

Aki magasnak a legjobb fej, ha onnan osztja centerposzton,

Oly magabiztos a szavakkal, hogy idegenben is ő van otthon!

A Zeek meg annyit játszik, és annyi labdát kap el,

Nem is alszik, csak Főnixként feltámad, ha kell!

Pattogtat itt néhány rutinos fiatal arc is,

Vegyük a Kámfort például, vagy a Szabó Marcit.

Mi van csodagyerekek? Tavaly még Helikon, idén már slam ikon? Az Ötöst beírom!

Ballagásra kaptok majd egy sztoritarisznyát, amibe belepolitizált Oriza Triznyák,

Közben erősödik már az újságíró tengely

Pion-fiókával, aki néhány hete slammel.

And see the product of a bilingual childhood, my other brother Daniel Brownwood,

From whom, a few words I got to steal: „real is not common”, but this guy is real! 

 Nem jött volna Létra, ha nem hoznak skunkot az Alföld kebeléből a kecsói punkok.

A gandzsámat akarod? Hát odaadom, ha kéred. Cserébe Pistám, könyörgöm baszd fel a kéket!

Mint már mondottam, rocker vagyok, ezért nekem nem fura,

A metálos (és már mecénás) költő pajtásom: Angyal Gyula,

Mert amíg egyesek a rap-re lötyögtek,

Addig ő a szobában kockás füzetbe verseket pakolt éppen,

Magnón kaziról Pokolgép ment, néha Iron Maiden,

Meg természetesen Tankcsapda,

És hiába dörömbölt a szomszéd,

hogy „Gyula, most már hagyd abba!”,

A Gyula nem hagyta, de nem ám!

Mert megállíthatatlan a Gyula nevű hurrikán. 

Ahogy a kitartó veszprémi haver, a Matedon,

Harcban deresedett, épp mint a Faterom,

A szemüveg is stimmel, biztos ettől szimpatikus,

De tudom, hogy igaz hittel jár, és állhatatos,

Aki őszintén szolgálja a slam-et, vidéken ezért kijár a tisztelet!

Pécs az Pécs, mint a life is life, Sopianae a büszke Tigris!

I szív Shenkick! Mit szívsz? Szopcsit lehet kapni itt is?

Punántúlról Wolfie, a mecseki Farkas fújta meg a sípját a pécsi startnak,

Házigazdának még Pesten is pazar, messziről jött MC azt mond, amit akar!  

Aldo most épp Damon Hill, aki hová tűnt?

De tudom, hogy visszatér, mint Travolta,

És remélem, ez a kihagyás is csak álcázási gyakorlat,

Mert hiányzik a Magyarázat, meg a Morális kombat!

Hiszen Pécsről  majd kétszer csap le a Fatality,

Prozat után Kontra-szózat, cuki után ciki.  

És a TG-re rátérek végre, bár a végére hagytam,

Kezdettől biztat, bandázunk gyakran,   

Mert teker engem Kövérré Tengler barátom,

Az örvénylelkű sámánköltő, aki a slamtengerbe rántott!

Komment: Ez egy körkép a magyar Slam Poetry állapotokról, és zömében azok az arcok szerepelnek benne, akik a hétvégi, Parkban tartott versenyen részt vettek, és akik egy része a fenti képen is szerepel. Nincs a listán mindenki, és nem is csak azok vannak, akik jelen voltak a Parkban. Ezt akartam eredetileg elmondani a "partyk népe" kategóriában, de egyrészt túl hosszúnak ítéltem, másrészt túl sok benne a belső poén, ezért más verset vittem. Lehet, hogy ez hiba volt, hiszen Hugee pont egy hasonló ötlettel nyerte meg a versenyt. Majd alkalomadtán elmondom ezt a verset is, addig meg fogjuk fel úgy, mintha egy Slam Poetry tévésorozat főcímzenéje lenne.

Hogy ajándék lennél vagy nyeremény, az nehezen eldönthető.

De annyi bizonyos, hogy rólad lemondani hajlandó nem leszek!

Egyértelmű kérdésre adott határozott válasz vagy:

Örök és vitathatatlan igen!

A szemem rád tapasztom, akár egy kaleidoszkópra,

Tekinteted tükre a fényt úgy töri meg, hogy abban látom

A magammá összeálló részecskehalmazt a mosolyból kirajzolódó tájon,

Ahogy a horizont felett lebegni sejtett körvonalak közé,

Visszalopott, vidám színű ceruzákkal satírozol egy barátságos képet.

Mesét életre hívó dallamos hang vagy, fülbe bújó nevetés,

De könny lennél az arcomon, ha sírni elfelejtenék.

Szíved szárnyat ragaszt rám, és biztat, hogy repülhetek,

Én akkor is veled vagyok, ha akárhová elmegyek.

Mi egymásba költöztünk, és e tudat otthont ad nekem,

Mindig tőled indulok, és mindig hozzád érkezem!

 Komment: Tegnap anyák napja volt, és ha én vagyok Apa, akkor logikus, hogy kell lennie egy Anyának is hozzám rendelve, már hogy nyilván nem az én anyám, hanem az én csajom, akivel együtt mi vagyunk "a Szülők". Azt gondoltam, hogy Gabikát ezzel a verssel köszöntöm fel anyák napján. Szerelmes verset nem írtam még, legalábbis amióta jobbára felnőttnek tekintem magam. Gyerekként, kiskamaszként természetesen igen, hogy érzelmeimet ezáltal is egy emelt szintre helyezzem, vagy legalábbis ezt verssel próbáljam meg bebizonyítani. Azok, ha jól emlékszem, hemzsegtek a közhelyektől, mint ahogy ennek lennie kell gyerekkorban. 

Ezt a fenti verset tegnap a Budapest-Pécs intercity-n írtam, és rövidsége ellenére az egész út ráment, ráadásul a menetidő is hosszabb volt, mint a menetrenden. A beteljesült szerelemről kurva nehéz úgy írni, hogy elkerülje az ember a közhelyeket, viszont ne csak olyasmi kerüljön bele, amit kettőnkön kívül nem ért senki. Azt nem állítom, hogy a vers 100%-ig tele van eddig soha és sehol nem hallott sorokkal, de azért igyekeztem úgy megfogalmazni, hogy ne kelljen versenyeznie egy popslágerrel a közhelyességben.   

Ide a közösbe beleteszem, hogy mit is jelent nekem a slam!

Elmondom, szerintem miről szól a költészetben a rock’n’roll!

Fénycipelő Fatertól kapott kopott turnébuszban, mindenen túl,

Vágtatni, mikor az ember úgy van, hogy menne-menne szaporán,

Csak más már a rakomány, de itt is van pakolás,

Csak szavakkal, nem hangszerekkel.

Utazik az érzés, a horizont változatlan,

Szóbokor árnyékok arcodon átrohannak,

Ahogy világít befelé a nap, ami kísér,

Amíg suhanunk egy kulacs életvízért.

Sorokat öntök papírra, fejbe,

Enyémbe, tiédbe, bele az idegenbe,

Hogy mit szól a világhoz egy ilyen ember, mint én.

Mert olyan rang illet ezen a szó-monopolyn,

Hogy hanggá változnak a gondolataim,

És nem biztos, hogy igazam van, de őszintén hiszem,

Hogy engem igazol majd a beléd vetett hitem,

mert érted csinálom, ha magadért hallgatod!

Magamért, ha tőled energiát kapok!

De esküszöm, én azt visszaadom,

Tűz mellett, kocsmákban, színpadokon,

És mind azokon a helyeken, hol hozzád vezető utakra lelek!

Szólasszóval elkaplak, élőszókötelet feszítek ki közénk,

Arra a teregetem a lelkem, hogy száradjon,

Mert elázott, mikor a kútba estem,

Ahogy az életvizet kimertem a kulacsba neked.

És ha a hétköznap gondjai téged is bántanak,

Néhány gondolatra még magammal rántalak.

Csak ez a három perc számít, amíg az enyém a terep,

És ha már nekifutottam, kicsit elemelkedek,

Lóbálom az említett kötelet, abba kapaszkodj bele

És repülj te is velem, addig szeljük át a teret!

Itt és most, az idő megtorpan,

A térfogat csökken a táguló tudattól,

Ha túl szorosnak találod, majd letéped magadról

Az értelmiség jelmezét, közben verses jelbeszéd juttatja eszedbe,

Hogy a jelmezedben is egyedül vagy!

Hát igyekezz csatlakozni, valamihez, ami örökül hagy

A következő koroknak.

Már ha azok is a megfelelő körökben mozognak.

Ezért mondom újra, hogy én veled vagyok,

Ha a slam nekünk ekkora teret hagyott,

És te ajándékot adsz nekem azzal, ha hallgatsz,

hagyod, hogy a hangom vágjon nekünk közös halmazt!

Komment: Az egyelőre kicsi, de egyre növekvő magyar Slam Poetry színtéren én annyiban jelentek eltérő irányt, hogy rock'n'roll attitűdöt képviselek. Sokszor elmondtam már, hogy a Slam Poetry nekem a költészetben a rock'n'roll. Ezalatt azt értem, hogy a színpadon megszólaltatott versbe lendületet kell vinni, erőt és energiát sugározni, amiből az előadó és a hallgató egyaránt részesül. A rock'n'roll az én értelmezésem szerint az intenzív energiaátadásról szól.

Úgy érzem, hogy a Slam Poetryben azért sikerült magamat megtalálni, mert közös metszete ez zenélésnek és írásnak, véletlenül mindkettőt szeretem csinálni. Mivel nálam zenekarozás, koncertezés előzte meg a slamet, ezért van annyi színpadi rutinom, hogy a lámpalázam általában leküzdjem. És mivel az írással is bíbelődöm egy ideje, bekerült a flow-tevékenységek közé, ezért a vers megírása is örömet okoz.

Zenében kicsit több akadályt kellet leküzdeni, hogy egy alkotás elkészüljön, és eljusson az emberekhez. Egy dal kialakulása több időt vesz igénybe, több ember közös munkája kell hozzá, ami növeli a kudarc rizikóját is, ráadásul egy dal nem elég a koncertezéshez, hiszen egy egész repertoárra van szükség, hogy egyáltalán kiálljon vele. A zenekar csapatmunka, ennek vannak előnyei ugyanúgy, mint hátrányai. A Slam Poetry egyéni teljesítmény, főleg rajtam múlik, hogy mit és hogyan adok elő, nagyobb a felelősségem, és több bátorság kell, ahhoz hogy saját magamat teljes mértékben felvállaljam a színpadon. Ha viszont ez sikerül, akkor úgy látom, hogy a hallgatósággal sokkal szorosabb a viszony alakul ki, közelebb érzem magamhoz őket, és ez cél is, hiszen a Slam Poetry közösségi műfaj, ahol előadó és közönség között a határnak el kell mosódnia. Na, ezeket próbáltam belesuvasztani ebbe a szövegbe. Boldog vagyok, hogy rátaláltam a slamre, és ígérem, amíg tehetem, maradok!

Adjon az Isten elég időt, hogy a mesémet megéljem,

Először a valóságban, aztán mindig újból, amikor regélem.

Adjon az Isten elég szót, hogy elmondhassam végig,

Mennyit ér az élet, és az embert miben mérik.

Adjon az Isten tehetséget! Kedvet, kitartást, nevet kérek!

Kezembe tollat, mikrofont, múzsától csókot, nem pofont!

Adjon az Isten térerőt, egységet, lebeszélhetőt,

Akkor is, ha mondandóm nincsen. Adjon eleget és lehetőleg ingyen!

Adjon az Isten happy endet, ha a hitem zászlót neki lenget!

Adjon pozitív számlaegyenleget, negatív tesztet, ha az betegséget keres!

Adjon az Isten egy istennőt, okosat, szépet, megértőt,

Aki örökre velem akar maradni. Remélem ilyet is tud adni.

Adjon az Isten csupa ötöst, a lottón, a vizsgán, vagy a fejem fölött,

Dobjon egy pacsit az égbolt! Zengje, hogy „Haver, szép volt!”  

És ha elbuknám azt, amit adott, hát adjon újabb esélyeket!

Adjon az Isten elég hitet, ha a kudarcot az ember nem érti meg,

És a reményt felélné a félelem. Időnként aggódom! Miért, Te nem?

Mert nem várhatunk mindent egyedül tőle, és ha hibázunk, az égre mutogatni hiába,

Az Isten sem bűnbak, sem robotpilóta, ő csak terel egy jónak hitt irányba!    

Szükségben hívjuk Isten, holott az Isten maga a szükség,

Hogy megvédjen, megtartson, és megtisztítson a bűneinktől tüstént!

És ha a kérésem tőlem megtagadná, mert túl soknak ítéli,

Nem kell, hogy mindent ő adjon, csak hagyjon az Isten élni!

Komment: Ez az átirat a Költészet Napjára készült, azt ugyanis ünnepli a Sopianae Slam is. Az esemény specialitására tekintettel azt a feladatot kapták a slammerek, hogy egy magyar költő szabadon választott versének készítsék el modernizált átiratát, a gondolati tartalom tiszteletben tartása mellett. Egyértelmű volt, hogy Nagy László verset fogok választani. Ennek okát talán itt még nem is fejtettem ki. Nem én vagyok az első a rokonságban, aki verseket ír, és még csak nem is a második, bár vitathatatlanul én vagyok a családban az első slammer.

Apai nagyanyám, Nagy Mária, aki Felsőiszkázról származik, szüleinek harmadik gyermeke. Bátyja, László és öccse, István mindketten költők lettek, bár Pista nevet változtatott és Ágh István néven vált ismertté. Apám is Iszkázon töltötte gyermekéveit (igaz apai nagyszüleinél), ez a falu jelentette számára a gondtalanság és szabadság ideáját, ezért igyekezett felnőttként is minél többször visszatérni ide. Egész kisgyerek koromtól én is rendszeresen jártam Iszkázra és sokszor látogattam meg a Nagy László emlékházat, ahol még az elzárt helyekre is beléphettem, és minden használati tárgyat a kezembe vehettem. Nem mondanám, hogy gyerekként különösebben átéreztem annak a súlyát, hogy a rokonságom ilyen költőkkel büszkélkedhet. Természetesnek vettem, mint ahogy azt is, hogy az általános iskolai osztálytársaim az én dédanyám képét firkálják össze a nyolcadikos irodalomkönyvben az "Anyakép" című vers mellett. Laci bácsival soha nem találkoztam, mert közel három évvel a születésem előtt meghalt, de jelenléte a családban állandó és egyértelmű volt, hiszen képeiből és könyveiből mindig jól álltunk. Nem gondoltam korábban, hogy az ő öröksége engem bármire is kötelezne, azt sem gondolom, hogy azért írnék verseket, mert Nagy László a rokonom, viszont rokoni kapcsolatoktól függetlenül, hatását és példaértékét fontosnak tartom az életemben.

Leghíresebb versét, az "Adjon az Isten"-t, néhány éve megzenésítettem, és feltettük a SKRU lemezre, hát ide is csatoltam. Kézenfekvő volt tehát, hogy a Költészet Napjára is ezt a verset választom (hacsak nem a "Ki viszi át a szerelemet", amit Fata Dani, már előbb átvitt). Nagy Lászlóhoz fűződő viszonyom kifejtésére elég hely van itt, arra viszont, hogy az Istenhez fűződő viszonyomat prózában is elmagyarázzam, egy blogbejegyzés kevés. Összegezve azt tudnám mondani, hogy elfogadom az ember feletti erő létezését, azt is, hogy ennek egy eredője van, bár hatásait sokféleképpen fejti ki, azt viszont nem hiszem, hogy az őbenne való hitnek egyet kell jelentenie a sors alakítására vonatkozó felelősség teljes elhárításával.        

C                                      F                        C        

Míg ezen az ünnepen a gyerekek nyúlra várnak,

C                                   F                G

A férfiak a nőket nézik illatos virágnak.

C                              F               Am

Míg üdít az illata, a virág addig kell,

C                            F                    Am       G      C

Hát meglocsollak kölnivel, hogy ne hervadjál el!

Komment: Ez egy gitárral előadható locsolóvers, azért írtam fölé az akkordokat. Sajnos az emlékezetemből kikopott a locsolás népszokásának eredete, illetve annak oka, hogy a vödröt miért váltotta fel a locsolókölni, ezért csak ezt a prózai magyarázatot tudtam dalba foglalni erről a tulajdonképpen abszurd eseményről, amikor azért cserébe, hogy korra tekintet nélkül minden nőt összespriccelünk és bebüdösítünk valami elfekvőben lévő, évente egyszer, ilyen célból használt kölnivel, még tojást, csokit, pálinkát és néha pénzt is kapunk.