A hajléktalanok élete nem csak játék és mese. Onnan tudom ezt, hogy egy nappali melegedőn dolgozom szociális munkásként, ők pedig az ügyfeleim. A hétköznapok jó esetben épp hogy elviselhetőek a számukra, és a hétvégét sem várják, mert olyankor zárva vagyunk. Havonta egyszer mégis beköszönt az öröm, nevezetesen a segélyfizetéskor.
A készülődés erre a jeles napra – ami főszabály szerint hónap ötödikére esik – olyan, mint gyerekkorban a mikulásvárás, hiszen az izgatottság már napokkal korábban erőt vesz a segélyezetteken. Elvétve, ünnepekkor kicsit korábban utal az önkormányzat, az ilyen kivételeken felbuzdulva az optimistábbak minden hónap közepén elkezdik kérdezgetni, hogy mikor érkezik az ellátás. De persze a pénz legtöbbször időben jön, ami az optimista számításokhoz képest elég későn van. Nagyritkán olyan is előfordul, hogy egy-két napot késik a segély, ilyenkor akkora lincshangulat alakul ki, mint egy tétmeccs után a vesztes csapat szurkolótáborában.
Amikor viszont tényleg megjön a havi
A segélyt mindig többen várják, mint ahányan jogosultak rá. Várják azok, akik rokoni vagy baráti kapcsolatban állnak az ellátottal, hogy örömében is osztozzanak, ne csak bánatában. Várják azok, akiknek tartoznak, ilyenek a környékbeli boltosok, kocsmárosok, uzsorások, faktoringcégek és természetesen a Provident. Várják a hajléktalantársadalom egyéb fosztogatói: az erőszakoskodó lehúzó kliensek, a nyugati autóval érkező munka- és szállásadó házigazdák, pártfogó főbérlők és mindenki, akinek érdeke fűződik ahhoz, hogy a kliens felvegye a pénzt, amivel az államkincstár nyugtázza létét.
A környékbeli kocsmákban ilyenkor segélyfesztivál van. A türelmesebb hitelező idáig kíséri az ünnepeltet, ahol rosszhírű nők udvaroltatnak maguknak a pultnál, hosszúlépések kiéneklésével mozdulnak rá a zsebekre, és addig itatják a madarat, amíg elfelejti, hogy mit hova rakott, és egy idő után már semmit nem talál. Amikor magához tér, vagy észreveszi, hogy este van, aztán elbaktat a menhelyre csoportosan vagy magányosan, ha le nem kési a kapuzárást. Utána már csak a rendőr és az utcai járat viheti be.
Másnap kezdődik minden előröl: hétkor ébresztő, nyolckor gyaloglás, kilenckor reggeli, aztán pedig jön hozzám iratot pótoltatni, mert azokat „ellopták”. Se pénz, se papírok, irány a hivatal. Végigkússza a néhány órányi kígyózó sort, hogy azért mégis valami fontos teendőnek ketyegjen az óra.
Ez nem állandóan történik, csak állandónak tűnik, amikor olyan elveszett emberek gyűrűjében dolgozol, akik egytől egyig nagyon egyedül vannak abban a kisebbfajta tömegben, ami a hajléktalan ellátásban cirkulál. Persze, hogy más a helyzet a szegény családoknál, ahol az otthon a tét, de akinek otthona sincs, annak nincs mit összetartania, és nincs kivel. Ott van, eleresztve egy emberi vadonban, ahonnan nemcsak, hogy kihozni nem lehet, de rendesen még megvédeni sem. A humor, főleg az irónia ilyenkor nagy segítséget jelenthet a háló két oldalán. A szociális munkásnak a kiégés, a hajléktalannak az összeroppanás ellen.
Komment: A fent leírtak mind igazak, annyiban, hogy én ezt így látom, ebben nem a fantáziám működik közre, hanem a valóság szelektált leképezése. Több mint öt hajléktalan-ellátásban eltöltött év után elég sok ilyen segélyfizetést, illetve annak folytatásait volt alkalmam végigkövetni. Szó sincs arról, hogy ebből az élethelyzetből én viccet csinálnék, egyáltalán nem szórakozom ilyenkor, csak nyilván valamennyire oldja a tehetetlenségérzetből adódó feszültséget, ha az ember képes a tragikomikum kiemelésére.
Sajnos sokkal többet nem tudok segíteni a hajléktalanokon, mint hogy az alapszükségleteik fedezéséhez közvetett intézményi segítséget nyújtok, hozzásegítem őket étkezéshez, szálláshoz, szociális ügyeik intézésében járok el, illetve megcsinálok helyettük olyan dolgokat, amelyekre – lássuk be – egy általános iskolás is képes lenne: írás, olvasás, telefonálás. Ebben az egészben a kihívás annyi, hogy ne rokkanjak bele, az pedig, ha minden egyéni sorsot, illetve annak változatlan sanyarúságát saját kudarcnak fogok fel, pont a kiakadáshoz vezet. Eleve nem miattam kerültek ebbe a helyzetbe, és én egyedül nem leszek képes mindenkin segíteni, főleg ha ezt sokan nem is kérik. Egyrészt azért nem tudok mindenkit megmenteni, mert rengetegen vannak, másrészt azért nem, mert ahhoz legelső sorban az ügyfél elhatározása, akaratereje, kitartása szükséges. Nekem nem is megmentés a feladatom. Időnként játszmahelyzet ez, amiben vagyok, mert néhány kliens úgy értelmezi a pozícióm, hogy miután segítséget kért tőlem, illetve az intézménytől, már nem is ő a felelős a sorsa alakulásáért, és van kit hibáztatnia, ha valami balul sül el. Ilyenkor szerinte én tehetek arról, hogy nincs munkája, hogy kevés a jövedelme, és hogy továbbra is hajléktalan.
Nem kezdenék hosszas okoskodásba arról, hogy mik a rendszer hibái, sok van belőle, minden szinten. Többféle egyéni és kollektív felelősség osztozik az eredményben. Sok az alapvető ellentmondás a rendszerben. A kliensek – teljes joggal – minőségi szolgáltatásokat várnak, ez persze az ellátások igénybevevői körének bővülésével is jár, Pécsen például már hallani olyan hangokat, hogy itt túl jó az ellátás, ezért van ennyi hajléktalan a városban. Ha pedig rosszak a körülmények, kényelmetlen az intézmény, az talán elősegíti a kifelé törekvést, de az ügyfelek elégedetlenek, több a konfliktus és többen vannak az utcán is. Az biztos, hogy a hajléktalanok számáról nem az ellátórendszer tehet, sokkal inkább maga a társadalom, aki soha nem veszi észre, hogy ő társadalom, mert saját magát mindenki első sorban egyénnek tekinti. Az egyén pedig mit tehet? Én is ezt kérdezem fent. Öt és fél évet lenyomtam már egy nappali melegedőn, és nyilván hazudnék, ha azt mondanám nem voltak sikereim, de mindez a hétköznapi munkavégzés során alig érzékelhető. Sikernek a munka során kialakult emberi kapcsolatokat lehet értékelni, azt az érzést, hogy a kliens bízik bennem, és egy kicsit ettől néha jobban érzi magát.
