Harmincas busszal jártam általános iskolába. Az Alagútnál szálltam fel, általában hátulról nézve a második ajtón. Éppen hogy felfértünk anyámmal és a húgommal. Nincs is jobb, mint a reggeli tömegnyomor deja vu kiadásban, amikor minden nap ugyanazokkal utazol azon fehér-kék Ikaruszon, a legmodernebb modellen, amire a kilencvenes években a városnak pénze volt. Kiemelt járat, ilyen nem jár a gettóba, oda a sárgák mennek csak, azok a harmonikaajtós füstölgő csotrogányok a kerek jelzőgombokkal.
A harmincas menő volt, csuklós. A leghátsó ajtótól jobbra egy szingliülés a menetiránynak derékszögben, utána következett az első páros ülés, ahol az ablak mellett mindig ugyanaz a vöröse-szőke, bozontos, szakállas, szemüveges, bőrkabátos csávó ült és kedélyesen panorámázta a paraszt észt minden körülötte nyomorgónak. Egyből feltűnik az embernek az ilyen alak. Első ránézésre kicsit ijesztő, de akkor meg mitől van állandóan ilyen jó hangulatban? Talán attól, hogy mindig jutott neki ülőhely.
Ekkor még nem sejtettem, hogy eltelik 6 év, és 2000-ben megismerkedem vele Sikondán a jogász gólyatáborban, amikor már kopasz és hosszú kecskeszakállat viselő német szakos, hetekkel utána a János Pincében álmodozunk egy saját kocsma megnyitásáról, mert akkoriban eddig terjedt a fantáziánk közös halmaza, 2001 nyarán együtt érkezünk meg New Yorkba, együtt utazunk Minneapolisig, majd két hét lakás- és munkakeresés után mindkettőt megleljük, közben tanúja leszek a kecskeszakáll levágásának, egy szobában lakunk három hónapig, közös kaján, zokni- és alsógatya-készleten, természetesen csak 90 fokos mosás után, ez idő alatt a bátyámmá fogadom, és a lelki egyensúlyom helyrebillentésére is felhatalmazom.
Azt sem gyanítottam, hogy miatta leszek rendszeres látogatója a TK kollégiumnak, majd indítványozom, hogy bevegyük a Fakard lovagrendbe, és garanciát vállalok arra, hogy ő igazán jó arc, megismerek rajta keresztül olyan embereket, akikkel a mai napig barátok vagyunk, ő megismer rajtam keresztül olyan embereket, akikkel a mai napig barátok, és ezekkel az emberekkel együtt meglátogatnak engem Hollandiában, ami mindenkinek örök emlék lesz, sőt azt sem gyanítottam még, hogy valaha eljutok Hollandiába.
A reggeli buszon utazva nem gondoltam még, hogy másodszor is együtt fogok lakni vele, már a Szigeti úton, és minden klubban és kocsmában törzsvendég leszek, ahol csak dolgozik, (sok ilyen hely volt Pécsen), mindeközben figyelemmel kísérem zűrös magánéletét, amíg ő figyelemmel kíséri az én időnként zűrös magánéletemet, mialatt ő Pestre költözik a csajával, nem sokkal később én is Pestre költözöm a csajommal és egymástól néhány percre lakunk, és mindkettőnket visszahúz a szívünk Pécsre, aminek egy-egy alapos szakítás az ára.
A buszon utazva az biztos felmerült bennem, hogy majd rock zenekarokban fogok zenélni, hiszen arra már 13 éves koromban is vágytam, viszont az akkor még nem fordult meg a fejemben, hogy ő lesz a leghasznosabb ember, akit egy zenekar találhat magának, hiszen vezet, pakol, ért a hangtechnikához, keményen tud bulizni, és perfektül beszéli a német és az angol nyelvet. Fogalmam nem volt arról, hogy kétszer elköltözik Németországba, és minden hazajövetele többnapos fesztivál és piros betűs ünnep lesz, mert igaz barátom, akivel ilyenkor minden együtt töltött idő értékes.
A buszon utazva ilyenekre nem gondol az ember, csak arra koncentrál, hogy legyen mibe kapaszkodnia és el ne veszítse az egyensúlyát.
Komment: Ez egy merőben más szöveg, mint amit tőlem megszokhatott az, aki már egyáltalán megszokta a szövegeimet. Nem a téma, vagy az apropó új, hiszen barátságról már többször is írtam, főleg születésnap kapcsán. Annyiban új ez a szöveg, hogy nincs benne egy darab rím sem, és nem is ritmusos. Az érintett már hallotta élőszóban, a ritmusát a gondolatok és a szerkezet adja. Ez valószínűleg az első tényleges spoken word szöveg, amit írtam.
Van egy jó barátom, akit úgy hívnak, hogy Molnár Viktor, ma harminchárom éves. Bár Pécsen rengetegen ismerik személyesen vagy hírből, a polgári neve alapján elég kevesen tudják beazonosítani. Ha viszont azt mondom: Hagyma, na így már egészen más a helyzet. A szövegből nem derül ki, hogy róla van itt szó, csak az, hogy egy jó barátom, akinek a létezésével hamarabb szembesültem, minthogy ténylegesen megismerkedtünk volna. A fent leírtak mind igazak, mind megtörténtek. Nagyon érdekesnek találtam ezt az alaphelyzetet, amikor feltűnik valaki, akihez 13 évesen még nem tudok semmi egyebet kapcsolni, mint hogy ő is ugyanazon a buszon utazik, és csak évek múlva barátkozunk össze és megtelik a barátságunk rengeteg közös élménnyel. Az élet mindenkinél produkál ilyen helyzeteket.
