Csuklómon elmosódott pecsétek mesélnek

Érzésekről, amikre azt hittem, nem érhetnek véget.

Elvágtató időkről szóló meg nem írt regények

Hőse vagyok, jutalmam egy félig örök élet.

Még mindenre ráérek, hát semmit nem csinálok,

Csak terveket szövögetek a világmegváltásról,

Bármi lehetek, ameddig semmihez se kezdek,

Semmit nem veszítenek, akik semmit se tesznek.

Egyszer arra ébredek, hogy fogalmam sincs ki lettem,

Nézegetem magamat, de más néz vissza helyettem

A tükörből, s én rászólok, hogy „állj már ki a képből!”,

De rájövök, hogy én vagyok az, és kiállni késő.

Akkor visszagondolok, hogy ki lehettem volna,

Ha idejében rájövök, hogy nem vár meg a holnap,

És mindig egy, csak egy lépéssel magam előtt járok,

Talán nem is gyászolnám a múló ifjúságot.

Komment: Ez a vers tulajdonképpen Kosztolányi Dezső "Üllői úti fák" költeményének átirata, amit a manapság népszerű Kávészünet zenekarral közös pécsi koncertre írtam. A Kávészünet klasszikus és kortárs magyar verseket zenésít meg profi módon, és iskolákban tartanak rendhagyó irodalomórákat. Ez a kezdeményezés, illetve maga a zenekar (a slamhez hasonlóan) korszerű eszközökkel hívja fel a fiatalok figyelmét a költészetre, és így közvetlenül, vagy közvetve járul hozzá az érzelmek gazdagodásához is. Az est során az egyes dalok előtt elhangzottak a dal alapjául szolgáló versek átiratai is, mint ez a fenti. Egyszerű, már-már dalszövegre hasonlító kis költemény ez. 

Megint csak nem magyaráznám túl, hiszen (rám jellemzően) elég világos amit mondani akarok az egésszel. "Ne pofázz, csináld amíg fiatal vagy, az időd és energiád véges, akármilyen határtalannak tűnik néha!" Kábé ennyi. Nem árnyaltam túl a dolgot.

Időnként visszatérő téma ez nálam, főleg egyetemista létformám kritikája, hiszen akkortájt tökéletesen elégedett voltam azzal, hogy van hallgatói jogviszonyom és teljesítem a vizsgáimat, aztán utólag jöttem rá, hogy mennyi időt elvesztegettem hülyeségekkel, kocsmázással, alvással, tévé-bambulással. Jó, nem voltam teljesen tétlen, sőt akkoriban valószínűleg azt is hazudtam magamnak, hogy én minden tőlem telhetőt megteszek és milyen elfoglalt vagyok, de még annyi mindenre lett volna időm, például zenélni, zenekarozni, írni. Ezeket jobbára az egyetem után kezdtem, amikor már sokkal kevésbbé értem rá. Annak az öt évnek a holtideje ment a levesbe, de még szerencse, hogy idejében észbe kaptam.