Hetedikben beleszerettem Ildibe, az énektanáromba. Tíz évvel volt nálam idősebb. Lelkesen jártam miatta énekkarba és beénekeltem ilyen hülyeségekkel, mint a "mondanám, de nem merem", meg a "menő Jenő tetőfedő". Zongorán komponáltam, hogy lenyűgözzem valamivel, és kétszer is végigültem a színdarabot, amiben mellékszereplőként egy bábút alakított. Elég feltűnően szerelmes lehettem, mert rajtam kívül mindkét előadáson legfeljebb hárman ültek, én pedig egész végig az Ildit figyeltem. (Már, amikor a színpadon volt.) A második előadás után megvártam az öltöző előtt, megdicsértem, azt reméltem hazamegy, és akkor elkísérhetem a buszmegállóig. Elképzeltem, hogy felszáll a buszra, és az ajtózáródás pillanatában még bekiáltom a résen, hogy "egyébként szeretlek!". Ildi, mint a normális huszonévesek, bulizni ment az előadás után, úgyhogy elköszönt, adott két puszit, én pedig hazabattyogtam a bábszínházból és ezt az egészet kénytelen vagyok itt elmondani.

Ismeritek ezt az érzést? Mikor a gombóc a torokban visszatartja a kimondásra szánt szavakat, ritmusukat a nyaki ütőér lükteti csak, a világ nem lesz tőlük más, mert nem tudja meg senki, hogy mi hangzana akkor el, ha volna bennünk ennyi.

Mint amit annak két nagyobb fiúnak mondhattam volna, akik egyszer elvették az utcán a sapkámat. Gázsprayvel hadonásztak, jól ki is röhögtek, ahogy ott álltam fedetlen fejjel a téli hidegben. Pedig csak egy lila hamisítvány Chicago Bulls sapi volt, amit apám vett nekem a vásárban. Nem jött ki hang a torkomon, csak bámultam utánuk, ahogy kaján vigyorral lelépnek.

De nehogy sajnáljatok, mert én is sáros vagyok. Volt egy gyerekkori barátom, ő legalábbis annak tartott engem. Híre ment, hogy meleg, árulásnak véltem, és amikor a többiek kikezdték, nem álltam ki érte, sőt még csúfoltam is egy kicsit. Azóta is szégyellem magam. Most már tudom, hogy ha megvédem, attól legfeljebb jobb barát leszek, de semmi esetre sem meleg, hiszen világ életemben a nőkhöz vonzódtam.

És annyi mindent elfojtottam női ölelésben, hogy "a balettet mindig is utáltam", hogy "de, nagy a feneked ebben a ruhában", hogy "szerintem jó csaj a vokalista", hogy "kurva sokba került az a rohadt csizma", és "nem, nem, nem, már nem jó veled, én mégis nagyon félek attól, hogy elveszítelek"!

Mondanám, de nem merem, hát visszatartom mielőtt még valóra váltanám. Ehhez képest a színpadon simán beszélek róla, és abszurd is talán, hogy könnyebb itt kimondani, mint a valóságban, ahol csak ketten vagyunk, itt pedig jópáran, de itt legalább többen halljátok, ezért is szólok most. Tudom, hogy turkálóba járni nagy divat, ezért ha valaki bárhol egy lila Chicago Bulls sapkát találna, vegye már meg nekem azt! 

Komment: Ezt a szöveget vittem a 2013-as slam poetry bajnokság döntőjére. Ebben az évben új irányba indultam el, mind stílus, mind témaválasztás szempontjából. Egyrészt elhagytam a kötöttsoros, rímes-ritmikus verseket, másrészt tovább keresem az utat a személyes megközelítés és általános mondanivaló között. Amikor azon gondolkodtam, hogy milyen szöveget kellene vinnem a döntőre, először csak azt tudtam, hogy mit nem akarok. Már a selejtezőkön is azt tapasztaltam, hogy felülreprezentált a mezőnyben a politizálás, a közéletiség, az aktualitások emlegetése, illetve maga a slam, mint téma, illetve a slam megítélése, értelmezése.

Ez a dilemma már tavaly óta kísér, hogy mennyire törekedjek a közönséget kiszolgálni az adott pillanatban, illetve mennyire akarok hosszabb távon is értelmezhetőt, időszerűt alkotni. Az év elején esszém is jelent meg erről. Az én döntésem az volt, hogy nem foglalkozom az aktuális politikai-, közéleti- és bulváreseményekkel, mint ahogy eddig sem erőltettem ezeket. Saját élményekből táplálkozom, és azoknak olyan oldalára fektetem a hangsúlyt, amitől nyugodtan vonatkoztathatja a hallgató a saját életére mindezt, nem traktálni akarom őt a saját gondjaimmal, hanem ezeken keresztül keresem köztünk a hasonlóságot. A közönség szerette a szöveget, ennek hangot is adott, jó érzés volt elmondani

A szöveggel elégedett vagyok, sokszor és jól átgondoltam, nem hagytam benne felesleges sorokat, rendesen megtanultam és jól elő is adtam. Más kérdés, hogy a körülmények nem igazán kedveztek, negyediknek húztak ki, szinte a legelején voltam, és hiába kaptam magas pontokat, a pontozás - a slamben már megszokott módon - az idővel párhuzamosan emelkedő tendenciát mutatott, ennek rajtam kívül többen is áldozatul estek, de erre fel kell készülni, nem mindent uralhatunk egy ilyen esemény során.

A mezőny nagyon erős volt, az elhangzó versek majdnem mind jók voltak, köztük néhány kifejezetten nagyszerű szöveggel. Saiid újra nyert, megérdemelten, olyan témát fogott meg, és olyan módon, ami egészen egyedülálló volt a verseny során, hiszen egy vér-komoly holokausztos verssel jött, sikerült is mindenkit megráznia vele. Nagyon büszke vagyok TG barátomra, aki életében először közéleti kérdéseket vett elő, és én az esemény előtt olvasva a szövegét, nem hittem el, hogy ezzel valamit is elérhet, de az előadása annyira meggyőző volt, hogy döntő körig repült vele, ahol ott találta még Színész Bobot, Basch Petit és Csider István Zoltánt, azaz Cs.P.-t. Végül Basch Peti lett a második és Bob a harmadik. Ezúton is gratulálok nekik, és persze mindenkinek, aki részt vett az eseményen, eleve már bekerülni nem volt valami könnyű, ott helyt állni azonban még több erőt vett igénybe. Köszönöm minden ismerősömnek, aki eljött, szurkolt, vagy csak gondolt rám, de nem tudott jelen lenni!   

(A fenti kép, nem a bulls-os, hanem a Kövis, Benke Hunor fotója)