Levél jött a fától, megüzente az elszakadást. Ágról a teher lehullt, mint a nyár álcája. Az elhajlásnak az ősz a főszezonja, a hűség sátrát egy másik nő lebontja, és elvágja a kényelem kötelét. A király nem ad katonát, hát szakíts, ha bírsz, de előbb döntsd el, kit kívánsz!  

Lakva ismerszik meg a szikra ragyogása, hogy vajon sikerül-e begyújtania a családi tűzhelyet, ahol egy fazékban elforr a fiatalság, ha alatta belobban a láng, mert a légben elég az oxigén, hogy az égést táplálja. Férj bele, ez a feleség receptje, a hozzávalókból a többit már megette, csak Te maradtál, de mész a levesbe. 

Visszatérés a színhelyre, szerelmet színlelve, ahol tincsek csilingelnek, lankadatlan lobogó a csúcsra rég kitűzve, hiszen már megjártad a lihegés lankáit oda-vissza, tiszta szívvel és bűntudattal egyaránt, előre és haránt, mindenhogy és épp elégszer. Ígéret és ékszer kevés, és legfőképp szükségtelen, ha az ember már képtelen az érzésmelegítésre. Ítélje mellékbüntetésként emlékezésre a rossz lelkiismeret.

Átszállás. Más állomásra terel a friss érzéssel feltankolt csatlakozás. A csalatkozás csak a régi rozsda lakkozásának pattogzása. Ellehetetlenülő ölelés ülésszakán tapsol vissza még egy éjszakára, pedig ez már a sokadik meghajlás volt.

A felsült hűség rácsot ácsol, a csábítás pedig rácsodálkozik, aztán nyílást keres, ahol feloldozás, vagy feláldozás szorít helyet a szakításnak, a vallomásnak, hogy „másnak hittelek”.  Itt elegendő egy szavazat az elszakadáshoz...   

Komment: Ez a vers a végeláthatatlanra nyúlt és agyonidealizált első szerelemről szól. Az életemnek egy hosszabb időszakáról, amelynek során szinte minden őszben új kezdetet hittem és megpróbáltam kilábalni, de soha nem volt elég bátorságom a teljes elszakadáshoz. Mindig visszamentem, egy kivétellel. Az utolsó alkalom jelentette az "egy kivételt", azóta nem találkoztunk. Ez a vers tehát nem a házasságomról szól.