A hajléktalanság a legtöbb esetben nem saját elhatározás kérdése, hanem kényszerhelyzet, ahova a sorsnak nevezett életút vezethet, ha az ember nem vigyáz eléggé, vagy nincs olyan, aki vigyázzon rá. A hajléktalan-ellátások, azaz a nappali melegedők, illetve a menedékhelyek és hajléktalanszállók igénybevétele jelenleg önkéntes alapon működik. Az megy be, aki akar. Aki nem bízik abban, hogy jobb ez, mint az utca, az önkéntesen reked kívül, és él a közterületen. Ez persze sokakat zavar. Magyarországon az utóbbi években tapasztalható egy erőteljesebb adminisztratív, hivatali fellépés a hajléktalanokkal szemben, amely a társadalom számára irritáló tevékenységeiket illegálisnak minősíti és bírságolja.

A közeljövő jogalkotási tervei között szerepel a szabálysértési törvény módosítása, amely lehetőséget biztosítana az önkormányzatoknak olyan rendelet alkotására, amelyben elzárással büntethetik, ha valakit ismételten, azaz fél éven belül kétszer kapnak rajta azon, hogy utcán él és tárolja a holmiját. A jogalkotás kimondott célja az, hogy a hajléktalanokat rákényszerítse arra, hogy válasszanak a hajléktalan-ellátás, illetve a büntetés-végrehajtás között. Nem egy irigylésre méltó helyzet. Azt a kényszerhelyzetet, amely az ilyen minőségű életbe való beletörődést jelenti, négyzetre emeli egy újabb kényszer, amelyben alapvetően a rendészeti szemlélet váltja fel az eddigi önkéntességet. Nem valami jó biznisz az államnak/társadalomnak a hajléktalanok bezárása, mert egy elítélt napi költsége 8500 Ft jelenleg, nem is beszélve eljárások lebonyolításának magas áráról attól kezdve, hogy a rendőr először rajtakapja a szerencsétlent, addig a pontig, míg ismételt esetben elzárásra nem büntetik. Ha egy hajléktalan több ellátást vesz igénybe, tehát nem csak a menhelyen alszik, hanem melegedőre is jár, és adott esetben több helyen étkezik, egy fő napi összköltsége 3-4000 Ft közé tehető. Ezek alapján gazdaságilag nyilván nem indokolt az elzárás. Az ilyen intézkedés valódi célja az, hogy elrejtse a romló társadalmi életszínvonal jeleit, tehát a ranglétra legaljára csúszó emberek növekvő számát, mert így lehet elhitetni a polgárral, hogy jobban élünk, mint korábban. A politikus a támogatást, a szavazatokat nyilván nem a hajléktalanoktól, hanem az otthonélő, nagyjából önellátó polgároktól várja, ezért is igyekszik megkímélni a szavazókat a csövesektől.

Az itt kifejtett helyzet persze csak feldobott labda lenne, amit az önkormányzatoknak előbb le kell csapnia, és csak ezután kezdődhet a szőnyeg alá söprés, ami természetesen nem oldja meg a hajléktalan-problémát. A hajléktalanság felszámolása, illetve ennek a rétegnek az önfenntartás felé vezető útja nem az elkülönítésen keresztül vezet, hanem a többségi társadalom befogadásán múlik éppen annyira, mint a saját erőfeszítéseiken.