Harminc évem forgataga szerveimben lüktet,

Itt az élet hurrikán, de a kacsák elrepültek,

Szorongásomat már a pánik bírja szóra,

Tony Soprano-nak is így kezdődött a depressziója.

Folyton költözködöm, át a holnapokba,

Hordom harminc év kacatjait kartondobozokban,

Nincs szívem kidobni, hisz lelket én tapasztok rájuk,

Érintésre összeáll a saját metaforájuk.

Régi kopott kiscipő, húszas méret,

De egyszer, amikor még belefértem,

Ebben történtek az első tipegő lépések.

Ilyenkor szinte csak térdig ér az élet,

Annyit tudni róla, amennyit Anyáék mesélnek.

Ahol dalolva bíztat az acapella, hogy ugorj nyugodtan, mert Apa elkap.

És amíg elbír, embert farag belőlem.

Itt van pár oklevél, érem és bizonyítvány,

Címerek tekintélyével tanúsítják,

Hogy egy ötös skálán miből mennyit tudtam egyszer egy-egy tanár szerint,

Aki a sikereimben osztozni akar, de bukásról már nem ő tehet,

A kettő közti teret pedig majd kitölti a mindent túlélő középszerűség.  

Vannak itt lányírással belepett papírlapkötegek,

Néhány „szeretlek”, néhány „mi van veled?”,

„Hiányzol”, vagy „viszlát legközelebb!”.

Papírérintkezés útján küldött kedélycirógatás,

Ahol a szex az csupán fantázia maradt.

Jelentősége abban áll, hogy töve a jelennek,

Tehát az egyik állomása az útnak,

ami a régmúltból idáig vezet.

Ha már itt tartunk, tartogatok egy Interrail jegyet,

Távolra utaztam vele, hogy magamhoz kicsit közelebb legyek,

És véget vessek egy sokéves viszony-vergődésnek,

Utat nyissak, ahol egy újabb nőt becézek.

Bár úgy indult az utazás, hogy „jó, hagyjuk”,

Aztán mégis az lett a vége, hogy „folytatjuk…”,

És plusz négy év a célvonalon még túlfut.

Elmúlt nyolc év, s beismerem: elkúrtuk.

Régi lemez. Elakad, szerencsére akad másik

Rock, punk, metal a túlnyomó része,

De mélyebbre ásva találni mást is.

És van több doboznyi könyvem, amit le se bírtam tenni,

Van sok, amit olvastam, de nem maradt meg semmi.

Van, ami annyira megmozgatott, hogy beszéltem is róla,

Van sok félbehagyott, aminek csak tetszett a borítója.

Én is elkezdtem könyvet írni, kétszer is, ha jól emlékszem,

Elakadtam mind a kétszer, de cserébe lett egy sereg versem.

Ahol a szavakba kapaszkodás, az néha tánc, néha meg torna,

Aszerint, hogy mi volt fontosabb: a tartalom, vagy forma?

Apránként tákolom, javítgatom magam,

Abban a hitben, hogy egyszer elkészülök végre.

De egyre inkább úgy látom, hogy ennek nincs esélye,

És meg kell tanulnom azt,

Hogy félkészen is lehet teljes az élet,

Mint a Sagrada Familia.

Tudjátok, hogy miről beszélek!

Komment: Ezt a verset sikerült írnom az Országos Slam Poetry bajnokság döntőjére. Hetekig erőlködtem rajta, ennyi jött ki belőlem, ami egyébként a jelen állapotomat kifejezi, és jelzés értékkel bír, ha hetek alatt eddig jutottam csak. Nem értem el helyezést vele, hiszen nem a legjobb formámat hoztam tegnap, sem a szöveggel, sem annak előadásával. Vihettem volna már begyakorolt, bejáratott szöveget is, de úgy gondoltam illő valami újjal előjönnöm. Kisebb válságidőszakot élek át, alkotói síkon és életútkeresés szintjén egyaránt. Ezt akartam szemléltetni, a harmincéves kor elbizonytalanodását, egyfajta midlife-ot, persze családelhagyás, tűzpiros sportautók, és extrémsportok nélkül, hiszen nem azt érzem, hogy öreg volnék, vagy hogy az élet nagy része eltelt volna. A probléma csak az, hogy húszéves koromban azt gondoltam, harminc évesen kiforrottabb lesz a személyiségem, válaszokat találok kérdésekre, úgymond "elkészülök". Ehelyett most azt érzem, hogy még több kérdésem van, közel sem vagyok elégedett magammal, és soha sem fogok elkészülni. Na, ezt kifejezi a szöveg. (Szó szerint.)

Az országos slam bajnokságot egyébként Saiid nyerte, megérdemelten, hiszen bomba szövegekkel jött, amúgy is sokat tett ezért a műfajért, és tökéletesen fogja képviselni Magyarországot az EB-n. Az dobogó Simon Marcival és Pion Istvánnal folytatódott. Az én favoritom Pion volt, úgy mondta első versét, hogy elfelejtettem hol vagyok éppen, annyira magával ragadó volt az előadása. Simon Marcit nagyon megszerettem az utóbbi időben, örülök a sikerének, megérdemli, rengeteget dolgozik érte, és nem mellesleg kurva jó is. Indiana is kitett magáért tegnap, ő lett a negyedik. Az esemény élvezhetősége szempontjából egyébként jól jött, hogy a pontszámaim után már tudtam, a hajó elment. Végre átélhettem az esélytelenek nyugalmát, és mindenkire oda tudtam figyelni. Az is fontos eredmény, hogy öten képviseltük Pécset, ebből ketten (Tonte Reni, Fata Dani) a döntő második körében is szerepeltek. Azt is hozzá kell tenni, hogy mindkettőjüket a verseny elején húzták ki, és ez általában rontja az esélyeket, de ők mégis annyira meggyőzően és profin adták elő magukat, hogy bejutottak a második körbe.

Az elmúlt két év során rengeteg vers, néhány novella és gyerekdal került ki a kezem alól, és úgy érzem, hogy mindent kiírtam magamból ami eddig megért bennem. Nem félek attól, hogy nem lesznek újabb gondolataim, ötleteim, egyszerűen csak le kell állnom arról, hogy ezeket elvárásra, programszerűen írjam meg. Amikor elkezdtem mindezt, csak a saját és közvetlen környezetem szórakoztatására tettem, idő közben pedig (alapszinten) megízleltem a sikert, és annyira ízlett, hogy egy feltételezett sikerrecept szerint formáltam át az alkotói tevékenységeimet, és a közönségszórakoztatás, illetve olvasottsági mutatók lettek a célok és indikátorok. Az értékelési rendszerem ennek görbe tükrében torzult, és már olyan szövegekkel ki sem álltam, ahol nem volt garantált az ováció. Ebben mostanra elfáradtam, hiszen nem tudok minden esetben ilyen verseket írni, de nem is lehet ez cél, hiszen ez magában hordozza a kudarcot. Én sem szarom az ihletet. Amellett meg elkezdtem unni néhány szöveget, amelyek már rutinból mennek, hiszen mindig azokat mondom az egyébként is sűrűvé vált fellépéseken.

Most egy kicsit visszaveszek ebből. Az elmúlt hónapokban láthatóan megritkultak a bejegyzéseim is, ez is a sok fellépésnek tudható be, ez pedig együtt jár azzal, hogy mindig "kimenetre" voltam kapcsolva, nem voltam elég befogadó, kevés inspiráció ért. Most a következő hónapokban többet fogok foglalkozni a családommal, többet olvasok, egészségesebben és tudatosabban élek. Kevesebbet fogok a netes dolgaimmal bíbelődni, csak akkor közlök valamit, ha tényleg van célzott mondanivalóm, és nem azért írok "valamit", hogy ne gondoljátok, hogy eltűntem. A biztos is, hogy nem tűnök el teljesen, például a napokban is kiteszek egy novellát, aminek alapját egy tízéves úti jegyzet képzi majd. A változás, amire szükségem van, abban fog megnyilvánulni, hogy módszert váltok sok területen, tudatosabban közelítem meg az életet.