Paplan alatt lapulok egy szemhunyásnyi visszavágyódásban,

Ami arrafelé mutat, amerre sodort az ágy alá bújt uratlan tudat.

Álmos látomásból ás ki a kismutató, ami lassan eléri a felszínt. 

A felélénkülés pillanata a lépcsőn felfele lépked, ablakot nyit a fénynek,

Madárhimnuszra vigyázzba áll a hajnal, araszolva vonja fel a ragyogó zászlót,

A horizont alól előbb kiles az izzó égi testiség, üdvözlik ujjongó hegymászók.

Tompaszögben beeső sugarak a takarón pattanva fésülnek rendszert a hajamba,

Hogy hasonlítsak magamra.

Becsörtet a reggeli felelősség, keres a fekvőrendőrség,

Eltolom a valóság felismerésre bemutatását,

Amíg újra meg nem szólal a moratórium végét jelző alumíniumcsengő.

A heverésben rejlő erőforrás vízével öblögetek,

Aztán felülök és egyet nyelek,

Kipislogom a fáradtság morzsákat,

Látásra elszántan elrugaszkodom, talpra pattanok,           

És a mával kötött szövetségemet

E pillanatban nappallá nyilvánítom! 

Komment: Mindenki ismeri azt az érzést, amikor az ébresztő pillanata kérlelhetetlenül közeledik, csatlakozni kell a működők csoportjához, ami nyilván sokkal több erőfeszítéssel jár, mint maga az alvás, sőt. Ilyenkor az ember a másnapi kötelességtudatát előző éjjel, lefekvéskor megbecsüli és beállítja az ébresztőórát arra az időpontra, ameddig az éjszaka ésszerű határát taksálja. Az óra legtöbbször meg is szólal, ilyenkor egy kicsit megharagszik az ember magára, hogy ilyen korán ugrasztja fel álmából az időbeosztásról alkotott előző napi terve. A "szundi" funkció ad egérutat, néhány értékes percet, amitől még azt várjuk, hogy extra adag pihentséget nyújt, aztán elkerülhetetlenül felkelünk. Szerencsére.