San Kruban városa az Alkor hegy lábánál feküdt. A város alapítói sík vidékről érkeztek, korábbi lakhelyüket azért kényszerültek elhagyni, mert a hosszantartó szárazság után a talaj terméketlenné vált arrafelé, így művelésre már nem volt igazán alkalmas. Így hát fogták magukat, útra keltek, hogy új haza után nézzenek. Amikor a Vas hegységben jártak, látták hogy azon a vidéken a terep változatosabb, és a talaj is termékenynek tűnt, ezért amikor elérték az Alkor hegy lábát, tanakodni kezdtek, hogy vajon ez megfelelő hely lenne-e újabb városállam alapításához. Egyetlen fenntartása volt egyeseknek a területtel, mégpedig, hogy az északi lejtőre esett, így kevesebb napfény érte, mint a déli hegyoldalt, ezért valamivel hűvösebb volt, viszont minden irányba akadt bőven tér a terjeszkedéshez. Körös-körül fenyvesek szegélyezték a nagy területet, így kéznél volt elégséges faanyag a fűtéshez, iparhoz, és persze az építkezéshez. Nem messze egy nagyobbacska tavat is találtak, így a vízellátás sem jelenthetett gondot, nem beszélve a halászat lehetőségeiről. Az egyik vezér Kornik, meggyőzte a többieket, hogy ezen a helyen alapítsák meg új városukat. Jó darabig nem tudták eldönteni, milyen névre kereszteljék a települést, sok volt a vita ebben a kérdésben. Hiába erőlködtek, nem tudtak dűlőre jutni, pedig a város határait már kijelölték, és néhány házat el is kezdtek építeni, de az alapítók közben csak azon civakodtak, hogy kinek az ötlete, miért nem tetszik a többieknek. Már majdhogynem pályázatot írtak ki a név ötletére, amikor – a kérdés horderejéhez képest viszonylag későn – végre valahára megszületett a döntés, így a várost elnevezték San Krubannak. Örvendeztek az alapítók, hogy végre sikerült nevet találniuk, és gőzerővel hozzákezdtek a város felépítéséhez. Közben rengeteget álmodoztak arról, hogy San Kruban milyen dicsőséges, gazdag város lesz, és lakói mennyire szabad, boldog és gondtalan életet élnek majd. Azért volt jó ez a fantáziálás, mert azt hitték minden, amire csak vágynak megvalósul ezen a helyen, mindehhez azonban szükség volt ötletekre, hitre, kitartásra, és szerencsére is. Egy várost felépíteni bár becsülendő dolog, de a felépítmény fenntartása jelenti az igazi feladatot.
A város vezetését az alapítókból álló öttagú tanács látta el, ők hozták a törvényeket, közös épületeket emeltek, oktatást szerveztek, megoldották a város védelmét, vízellátását, nyersanyagok beszerzését, a gazdaság irányítását és szinte minden olyan feladatot, amely a közösséget érintette. A tanács tagjai: Kornik, Pelem, Pilim, Dinga és Tuka, egy ideig viszonylagos egyetértésben kormányoztak. A városatyák közül Pelem volt a művészetekben leginkább jártas, ő maga festegetett, a város műkincsei neki köszönhették létezésüket, de sokat foglalkozott a vallássokkal is. A pénznek azonban még a gondolatától is irtózott, így nem is nagyon volt neki belőle. Pilim az építéseket vezette, sok – egymáshoz olykor hasonlatos – házat tervezett, viszont az utcákat ügyesen elrendezte, és öröm volt végigsétálni rajtuk. Gyakran előfordult, hogy kapkodott és a dolgokkal nem azok helyes sorrendjében foglalkozott, hanem előbb a részletekkel, utána az alapokkal, így néhány épülete nem készült el, vagy összedőlt, de szerencsére senki sem sérült meg ilyenkor. Dinga, aki Tukával együtt egy kisebb belviszály után került a tanácsba, még csak a helyét kereste, és kullogott a többiek után, ezért nem ritkán csípős megjegyzések céltáblájává vált. Küldöncnek azonban kiváló volt, és a gazdasághoz is konyított, ezért ezek gyakorlásával igyekezett elfogadtatni magát, mint egyenrangú férfi. Tuka pedig, bár nem tűnt valami szószátyár alaknak, mégis jó társalgónak bizonyult, az italt szerfelett kedvelte, kitűnő szakács és a világ dolgaiban is tájékozott ember volt. A tanács szóvivője és a város történetírója Kornik lett, aki bár néha túlzásba vitte a parancsok osztogatását, mégis felvilágosult férfi volt, és sokat törődött a szegényekkel. Lobbanékony természete, és lehengerlő stílusa miatt, a többiek sokszor nem is merték elmondani neki a véleményüket bizonyos dolgokban, például, hogy az északi fekvés és a hűvös levegő miatt időnként fáznak. Mindent összevetve, ezek a férfiak jó gazdái akartak lenni a városnak. Sokat foglalkoztak azzal, hogy a városlakók oktatását jól megszervezzék, és szorgalmazták, hogy mindenki lehetőleg elégséges ismeretet szerezve gondolkodhasson embertársairól és a világ dolgairól. Egy nagy könyvtárat emeltek, ahol elkezdték feldolgozni a város történetét vaskos évkönyvek formájában, és ide, valamint minden kultúrával foglalkozó intézménybe ingyen léphettek be az emberek. A város elosztórendszerét is úgy tervezték meg, hogy az a lehető legigazságosabban működjön, és a tehetősebb lakók megosszák felesleges javaikat a szegényebbekkel.
San Krubanba idővel egyre többen költöztek, a város növekedni kezdett, és lakói tele voltak reménnyel a jövőt illetően. Sok látogató is érkezett, hát felmerült, hogy vámot kellene szedni az átutazóktól, a tanács így megbízta Ányos grófot – akinek a közhiedelemmel ellentétben nem volt valódi grófi címe – a kapuk őrzésének és a vámszedésnek megszervezésével. Ez az Ányos gróf első pillantásra nem volt túl jóleső látvány, pedig elég becsületes embernek ismerték meg, annak dacára, hogy pénzzel foglalkozott. Volt neki egy kellemetlen modora, amelyet akkor öltött magára, ha méltatlankodtak a városba érkező idegenek, és persze akadt egy kellemes, amelyet olyankor vett elő, ha asszonyszíveket akart rabul ejteni. Bár nem volt feltétlenül örömteli ránézni Ányos grófra, mégis gyakorta sikerrel járt a nőknél. San Krubanban is, mint minden valamire való városban volt kocsma, amelyet Frakton úr működtetett. Az ő kocsmájában mindig volt élet, ott még a tanács tagjai is gyakorta megfordultak, pedig Frakton úr nem volt sem udvarias, sem józan gondolkodású. Igen szerette a pénzt, amellett elég mértéktelenül habzsolta az életet, de időnként mégis elfogta a nagyvonalúság, és városszépítésre is hajlandó volt költeni, ha elég hasznot hoztak neki a mulatságok. Mert mulatságokat egyre gyakrabban tartottak San Krubanban. Az ilyen ünnepségeken persze általában részt vettek idegenek is, akik közül egyesek a klímára panaszkodtak. Mindettől függetlenül azonban a város népesebb lett, aki pedig nem kedvelte az itteni időjárást, az nyugodtan tovább vonulhatott, hiszen San Krubant olyan embereknek építették, akik szívesen élnek itt, kényszerből senkinek nem kellett maradnia, hiszen még börtön sem volt.
Egy idő után több vándor is jelezte, hogy az Alkor hegy tetején egy nagy barlangot látott, amelynek bejáratánál óriási csonthalom éktelenkedik, és velőt rázó halálhörgés hangjait is hallani vélték onnét némelyek. Mendemondák kaptak szárnyra mindenféle szörnyetegről, amely könnyen veszélyt jelenthet az egész városra, így tenni kellett ellene valamit. A város védelme korábban több esetben is elég erősnek bizonyult, hiszen a környéken garázdálkodó martalócok támadásait mindig megállították a városfalak. Néha előjöttek az erdőből ott lakó tébolyodott emberek is, akik kis kavicsokkal próbáltak a falakon lyukat ütni, így érthetően kudarcra voltak ítélve, ezeket a városlakók nem is vették komolyan. Most azonban a szörnyetegről szóló híresztelések aggodalommal töltötték el a tanács tagjait is. Kornik mint mindig, így ez alkalommal is bizakodó volt, nem adott hitelt bármilyen mendemondáknak, a többiek mégis tartottak attól, hogy tényleg komoly a veszély. A legmegfelelőbb megoldásnak az tűnt, ha a végére járnak ennek a kérdésnek, így a tanács tagjai összehívták a városlakókat, mindenkit megnyugtattak, hogy aggodalomra semmi ok, ez a város még száz év múlva is állni fog, mert ők felkerekednek, megmásszák az Alkor hegyet, és ha tényleg létezik ez az állítólagos fenevad, akkor legyőzik, mint ahogyan a korábbi fenyegetéseket is rendre elhárították. A városatyák így felöltötték fényes páncéljaikat és fegyvereiket, azután nekivágtak az útnak.
Az Alkor hegy északi oldala, amelyen a város is állt, egyre meredekebb lett, ahogy magasabbra jutottak, ezért megerőltető volt az út, mint általában minden hegymászás. Mivel állatok, vagy egyéb járművek segítségére ilyen keskeny és meredek utakon nem számíthat az ember, ezért a város vezetőinek teljes fegyverzetben gyalogszerrel kellett megmászniuk az Alkort. Kornik haladt legelöl, fáradságot nem kímélve, mert hitt a győzelemben, és a város boldog napjainak folytatódásában. Úgy gondolta, hogy harcba nem mehet máshogy az ember, mint bizakodva, méltósággal, emelt fővel, annak a tudatnak mellőzésével, hogy esetleg odaveszhet. Ahogy így poroszkáltak felfelé, a csapat tagjai közben egyre jobban leszakadtak egymástól, mert a tempót nem bírta mindenki egyformán. Arra azonban, hogy ki miért nem tud, vagy akar elég gyorsan haladni, minden városatyának megvolt a magyarázata: ki a fegyverek súlyát okolta, ki a lábbelije talpának vastagságát, vagy éppen a múlt éjszakájának álmatlanságát, sőt volt olyan is, aki amiatt nem akart lépést tartani, hátha Kornik nem a helyes irányba viszi a csapatot. Pelemet időközben annyira elkedvetlenítette a hosszas gyaloglás, hogy minduntalan az jutott eszébe, mennyire zavarja ez a klíma az északi oldalon, ezért egyre kevésbé akart már összeakaszkodni azzal a szörnyeteggel. Nagy keserűségében azt is mérlegre tette, hogy elhagyja a várost. Ahogy az út egyre meredekebb lett, Pelem egyre lassabban haladt és a panaszai is úgy megszaporodtak, hogy ez akaratlanul is kihatott a többiek harci kedvére, őt ugyanis tisztelte a többi tanácstag, hiszen ő volt a rangidős városatya. Pilim, Tuka és Dinga fiatalabbak voltak, és látva, ahogy társuk elszántsága a hátralévő távolsággal együtt fogyatkozik, bizony alaposan megzavarodtak a célokat illetően. Meg akartak pihenni, de Kornik nem hagyta ezt, és azt követelte mindenkitől, nyomjanak el magukban minden kételyt és csüggedést. Kornik általában azt a hozzáállást várta el az emberektől, amit saját magától, önmagához pedig sokszor túl szigorú volt, ezért másokkal sem volt kíméletes.
Ahogy végre elérték a hegy tetejét, alkalmuk adódott kis időre megállni egy olyan helyen, ahonnan kilátás nyílt a városra és az egész vidékre. San Kruban a távolban egész kis városnak látszott, Pelem szóvá is tette, hogy nem elég, milyen hűvös van, még ennyire apró is ez település, amelynek kedvéért, mindeddig ennyit fáradoztak, és még az életüket is kockára akarják tenni. A távolban viharfelhők gyülekeztek, a szél is megélénkült, és időnként meglebegtette a levegőben az esővíz szagát. Pelem már sajnálta volna a városért hozott újabb áldozatokat, Pilim, Tuka és Dinga pedig elég elcsigázottnak tűntek. Arcukról az elszántságot hunyorítva sem lehetett már leolvasni. Kornik igyekezett bíztatni őket, hogy vegyenek erőt magukon, hiszen ha már az odavezető úton így elfáradnak, soha nem győzhetik le a szörnyeteget, ha az egyáltalán létezik, pedig szeretett városuk lakói ezt várják tőlük. Úgy tűnt, mintha a tanács többi tagjai arról akarnák meggyőzni magukat, hogy a városban valójában nem is laknak emberek, így a véleményük sem számít. Azt bizonygatták, hogy a városban álló házak jó része üres, a mulatságokon pedig csupán a látogatók szoktak részt venni, akik hamar elhagyják San Krubant, hiszen északi fekvése olyan hátrányokkal jár, hogy emiatt fejlődése kizárt. Kornik hiába hívta fel a figyelmüket arra, hogy San Kruban története csupán néhány éve kezdődött, lakók igenis vannak, elégedettek, reményteli jövőnek néznek elébe, és számos bíztató jel utal arra, hogy a város egyre csak gyarapodhat, és dicsfénnyel ragyoghat, a többiek jobban el voltak foglalva azzal, hogy valahogy elkerülhessék a közelgő harcot, főleg viharban. Elégedetlenségüket Kornikral szemben is kifejezték, amiért olyan feszes tempót diktált a felfelé vezető úton, és persze azért is, mert annak idején az ő hatására építették oda San Krubant ahol a város állt. Arra a kérdésre, hogy annak idején miért nem gondolták meg jobban a dolgot, miért nem kerestek más helyet, ha a klíma ennyire zavarja őket, csak azt tudták válaszolni, hogy bíztak abban, hogy az időjárás radikálisan megváltozik, és idővel melegebb lesz majd. Ezt persze nem lehetett reális lehetőségnek tekinteni, hiszen alapvetően nem az időjárással volt probléma, csupán a város az északi hegyoldalon feküdt. A föld pedig – akár tudták akkoriban, akár nem – csak egyfelé tud forogni, és a nap sem mozdul el hozzá képest, hiszen a föld forog a nap körül, hiába látszik ennek az ellenkezője. Egy szó, mint száz, a tanács tagjai elveszítették azt a hitüket, amelyet korábban San Kruban nagyságába és lehetőségeibe vetettek, ezért már nem volt kedvük harcolni érte.
Kornik hosszas unszolására, még hajlandóak voltak felvenni a fegyvereiket, és elindulni, hogy megkeressék a sokat emlegetett barlangot, és megszemléljék az állítólagos szörnyeteget, de a győzelemre ilyen körülmények között sajnos nem kínálkozott túl sok esély. Ahogy a barlanghoz értek, bár kívül semmilyen szörnnyel nem találkoztak, mégis elborzadva vették tudomásul, hogy barlang bejárata előtti csonthalom megfelel az utazók leírásainak. Hogy azok a csontok állattól, vagy embertől származtak, azt abból a távolságból, ahol a város vezetői álltak, nem lehetett megmondani, mint ahogyan azt sem, hogy a szörny hogy néz ki, és mennyire veszélyes, de a csontok mennyiségéből arra következtettek, hogy nagyobb sereggel sem lenne igazán esélyük a fenevad ellen. Már egy ideje sűrű, sötét fellegek gyülekeztek az égen, ezért a csontkupacokkal övezett barlang még egy fokkal félelmetesebbnek tűnt. Egyszerre csak nagyon feltámadt a szél, az ég eldördült, és villámok csaptak le a közelben. A vihar megérkezett. Amikor az eső nagy cseppekben zuhogni kezdett, Pelemnek végleg elege lett, sarkon fordult és az erdő felé vette útját. Pilim, Tuka és Dinga ettől megzavarodtak, és mivel már előzőleg sikerült meggyőzni magukat arról, hogy a szörnnyel nem érdemes felvenni a harcot, főleg nem San Kruban kedvéért és esőben, ők is hátat fordítottak a barlangnak és Korniknak, majd követték társukat. Pelem, még mielőtt elnyelte volna az erdő, odakiáltott Korniknak, hogy sok szerencsét kívánjon, és biztosította örök barátságáról, ezután végleg eltűnt a fák közt. Kornik magára maradt. Ott állt egyes egyedül a barlangtól nem messze, páncélján hangos kopogással értek földet a jókora esőcseppek, a vihar pedig ott tombolt körülötte. Bár abban továbbra sem volt biztos, hogy a szörnyeteg valóban létezik-e, és hogy a csontokat ki és milyen okból hordta oda, de ha mégis azt feltételezte, hogy tényleg ott lakozik az említett fenevad, úgy érezte, egyedül nem tudja felvenni vele a harcot. Egy darabig ácsorgott a zuhogó esőben, és azon gondolkozott, hogy mi is volna ebben az esetben a helyes cselekedet. Tett néhány lépést a bejárat irányába, de ahogy közelebb ért, ő is hallani vélte a velőrázó hörgést a barlangból. Hogy az a szél süvítése és a mennydörgés visszhangja volt, vagy valóban egy szörnyeteg morgása, azt nem tudta eldönteni abban a lelkiállapotban, ezért végül úgy határozott, nem száll szembe semmilyen vélt, vagy valós monstrummal, inkább visszasomfordál San Krubanba, közli az emberekkel, hogy a tanács kudarcot vallott, és elindul tovább a vidéken azokkal, akik hajlandóak követni, hogy egy új várost alapítson.
Már beesteledett és a vihar is elvonult, mire Kornik az alvó San Krubanhoz ért. Addigra elég sokszor végigjátszotta a történteket a fejében, és azt is elképzelte, milyen csalódottan fogadják majd a városlakók, amikor a tudtukra hozza, hogy a tanács tulajdonképpen cserbenhagyta őket. A rossz hír hozójának érthetően nem örülnek az emberek, és az sem fogja őket vigasztalni, hogy ő legalább meg akarta próbálni. Valójában azonban Kornik sem lépett be a szörnyeteg barlangjába, így arról sem tudott beszámolni, hogy a veszély tényleg akkora-e, mint azt gondolták, ezért attól tartott, hogy gyávának bélyegzik. Persze kitalálhatott volna valami hazugságot arról, hogy szembeszálltak a tízembernyi nagyságú szörnyű fenevaddal, amelynek három feje, hat szája, és ezer foga volt, a többiek odavesztek és csak egy hajszálon múlott, hogy el tudott menekülni, hogy figyelmeztesse a város lakóit, de Kornik nem akarta becsapni a városlakókat. Mivel éjszaka volt, hát belopózott a könyvtárba, tollat ragadott, és még az éj leple alatt megírta ezt a történetet. A város főterén elhelyezett egy hirdetményt, amelyben elköszönt és felhívta a figyelmet a helyzet írásbeli magyarázatra. Ezután fogta magát, és még hajnalban elhagyta a várost.
A városlakók másnap reggel látták a hirdetményből, hogy valaki az éjszaka San Krubanban járt, ezért siettek a könyvtárba, hogy mielőbb megismerjék a történet részleteit. Csalódottan olvasták, hogy a tanács tagjai anélkül hagyták el a várost, hogy elbúcsúztak volna annak lakóitól, és mindenki már előre gyászolni kezdte San Krubant, hiszen kétségtelen volt, hogy a város a vezetői nélkül nem tud tovább működni. A lakók idővel szétszéledtek, de az építményeket, utcákat és tereket, szobrokat és festményeket, falakat és minden egyebet meghagytak. San Kruban így elnéptelenedett, és már csak elképzelni lehet, milyen volt ott az élet. Szerencsére azonban könyvtár ma is ott áll, a könyvek is a helyükön maradtak, így San Krubannak, a dicsőségesnek hitt városnak történetét ma is megismerheti és okulhat belőle mindenki, aki még kíváncsi rá.
Komment: Ez a történet egy allegória. 2008-2010 között működött a SKRU zenekar, amelynek én voltam az énekese. Nagy reményekkel, lelkesedéssel, energiával és áldozatkészséggel vágtam bele, és sokkal hamarabb vége lett, mint azt gondoltam volna, amikor 2010 áprilisában a zenekar különösebb érzékelhető előzmények nélkül feloszlott. Ez akkoriban engem eléggé megviselt, a történet is első sorban ennek a feldolgozása céljából született. A zenekari tagokból elfogyott a motiváció és remény arra, hogy ebből a formációból (első sorban az én hangi adottságaim miatt) valami sikeres zenekar nőhet ki. Én akkor is azon az állásponton voltam, hogy korai ezt eldönteni tíz koncert és egy néhány hónapos, egyébként sem populáris (metal) stílusban alkotott lemez után, de egyedül maradtam, és egyedül nem tudtam folytatni. Azóta ezen a traumán már túlléptem, egyébként is volt még egy zenekarom (Clash City Rebels), tehát a zenélés nem maradt abba, és azzal, hogy a slam poetry megjelent az életemben, és ilyen előadói irányba is elkezdtem az alkotást, teljesen kitöltötte azt az űrt, amit a SKRU zenekar feloszlása hagyott. Ráadásul ebben sokkal magabiztosabb is vagyok, mint énekesként, ezért a jelen helyzettel és az ide vezető úttal elégedett vagyok, nem sajnálom, hogy így alakultak a dolgaim. A történetet elolvasták egykori zenekari társaim, és egyikük sem kifogásolt rajta semmit. Nekik egyébként jelenlegi életükhöz, projektjeikhez sok sikert és még több kitartást kívánok!
